Magic Circle

Magic Circle (2013)

 
  Megjelent az új Black Sabbath lemez, de semmi kedvem írni róla. Nincs az anyaggal gond, tökéletes lábjegyzet, vagy tartalomjegyzék a Sabbath a 70-es években című könyvhöz, de minőséthetném úgy is, mint egy történelmi épület ajándékboltban kapható szentimentális másolatát. A régi idők mégiscsak messze járnak. Sokkal érdekesebbnek tartom a jelen képviselőit, még ha ritkán ugorják át az átlagos színvonalát. Ez idén egyetlen bandának sikerült igazán, ez pedig az amerikai Magic Circle zenekar, akikről nem szólnak sajtótájékoztatók, nem loholnak nyakukban hűséges pincsiként a paparazzik, csak szűk körben zenélgetnek ösztönből, zsigeri elkötelezettségből egy adott zenei irányvonal felé. Érdemes lenne felfedezni őket, mert ez évben megjelent debütáló, a banda nevére keresztelt lemezük dalaiért Ozzyék újra eladnák a lelküket az ördögnek. A massachusetsi zenekar 2011-ben látott napvilágot, 2012-ben megjelentettek egy gyengébb hangzású single kiadványt, majd előrukkoltak ezzel a lemezzel. Az albumon olyan őskori heavy metal zene hallható, amire nemcsak egy doom rajongó, de a klasszikus ízek bármely szerelmese szívesen rábólint, nem csak egyet, hanem amíg a játékidő tart. A kiadványt a zenekar jelentette meg, őszintén szólva a hangzás még most sincs teljesen a helyzet magaslatán, de ez sokszor csak fokozza a régmúlt idők hangulatára való intenzív visszakacsintást. A tagok ugyan nem túl idősek, mégis sok underground zenekart megjárt hardcore, trash, punk, heavy metal csibészek, akiknek sikerült felfedezniük a műfaj számára Brendan Radigant, akinek az énekhangja, még inkább közvetített érzelmei magasra teszik a lécet Chris Corry és Dan Ducas kreatív, Iommit idéző riffelései, remek szólói mellett is.
 
    Érdekesség még az énekessel kapcsolatban, hogy
The Rival Mob nevű hardcore bandájában dallamokról még csak hallani sem akar, viszont az energiákat ebben a formában is képes szabadjára engedni. De nem mehetek el szó nélkül a stoner (Doomraider) vizekről ide evezett Q névre hallgató bőrkalapács mellett sem, mert a dobos messze jobban üt ezen a lemezen, mint ahogy Brad Wilk próbálja Bill Wardot helyettesíteni. Mégiscsak kénytelen vagyok szóba hozni az ősöket, de kevésbé pozitív hangnemben. Ezen a kezdő lemezen megtalálható mind az az energia, lendület, hangulat, dallamvilág és miegymás, ami annak idején felrepítette őket a magasba, ami most teljesen hiányzik az 13 című lemezről. A Magic Circle lemez felvételei gyorsan zajlottak, mivel a tagok hétköznapi munkahelyük mellett máshol is tevékenykednek. Állításuk szerint Chris bement a stúdióba, elkezdett gitározni és automatikusan hozzátette mindenki a saját ötleteit. Nekem személy szerint ez a spontaneitás és egyszerűség az egyik kedvenc lemezgyártási folyamatom. A legőszintébb lemezeket mindig a pillanat szülte és nem a sterilizáltságot szülő tervezgetés.
    Az alig 40 perces lemezen összesen 6 tétel helyezte magát kényelembe meglehetősen szélesre terpeszkedve, de az unalmas cammogások és riffelgetések vádját már most visszautasítom az anyaggal kapcsolatban. A produkció sűrű, de végig van olyan dallamos, hogy ne ragadjunk bele az iszapba és fulladjunk meg félúton, mint sok doom zenekar esetében. Az ének kötőanyagként működik, egyben tartja a némileg hasonló sémára épülő dalszerkezeteket is. A lemez a legsúlyosabb, leglassabb, Winter Light című dallal indít, kiadós 8 perces hosszúsággal. A tétel nehezen emészthető, de Brendan Radigan hangja bőven feledteti velünk a keserűségeket, ráadásul a dal utolsó perceiben kellően felpörög. A légkör ezáltal megteremtetett, a hangzás pedig olyan, hogy akár a szoba másik feléből is játszhatnának nekünk. Ezután jön a „sláger”, a Rapture, ami az egyik legjobb heavy/doom szerzemény nagyon hosszú ideje. A nyitó és egyben legfogósabb riff sajnálatos módon emlékeztethet a Manilla Road 1983-as The Riddle Master c. dalára, de a hasolnóság ki is merül ennyiben, mert szerkezetileg egészen más szerzeményről van szó. Gyors részei az Iron Maiden kezdeti korszakát idézi, a beszúrt fejtépő riff és refrén pedig a Pentagram, The Obsessed legjobb pillanataival ér fel. A gitárszólóknál érdemes a közelben tartani egy seprűt, szükség lehet rá, amikor elkapja az ember a fonalat. Egy apróság azért nem tetszik, mintha egy felesleges perccel hosszabb lenne a dal a kelleténél, pedig így is alig éri el az 5 percet. Talán annyira bejött nekik is, hogy nem tudták abbahagyni a megfelelő ponton.


    Ismét monumentálisabb időbeosztással jön a The Greatest Escape, de a minőség szerencsére továbbra is marad, a 70-években ez is egy alap dal lehetett volna a csecsemőkorú heavy metal közegben. Ugyanez elmondható a Scream Evilre. Az ötös dalnál valahogy apadt a lendület, a Conquering Nocternity gyengébben teljesít, de megvannak a kellemes pillanatai. Nagy ívű kezdés után hasonló zárás kell, ezt kapjuk meg a The Magic Circle képében, ami leginkább a Pagan Altar és a Trouble világát támasztja fel nekünk. A lemez mintegy esszenciája, okkultizmussal és tradícióval átitatott összefoglalása annak, amit szeretni lehet a klasszikus doom metal szférában, az egységesen magas színvonal pedig azt sugallja, hogy hiába telt el több mint 40 év, még mindig vannak le nem fogott gitárhangok és van élet ebben a közegben. Messze van még az év vége, de szinte előre borítékolhatom, hogy a legendák és ismert bandák ellenére ez a lemez lesz stílusában az év legfrissebb, legerősebb doom kiadványa, amit nemcsak az elvakult doom fanatikusoknak, de a heavy metal hívőinek is ugyanúgy tudok ajánlani. Hogy lesz-e folytatása, szerintem nem kétséges, mert akárhány egyéb zenekarban fordultak meg a tagok, messze nem kaptak akkora figyelmet, mint ez után a debütálás után.


augusztus 13.,
augusztus 16.,