Omar Rodríguez-López és Cedric Bixler-Zavala három lemezen dolgozott együtt a long beach-csi (Kalifornia) At the Drive-In nevű post hardcore bandában ’96 és 2000 között. Miután a zenekar feloszlott zenei ellentétek, és drogügyek miatt, a szerzőpáros 2001-ben megalapította a The Mars Volta névre hallgató, latinos felhangokkal telipakolt rendkívül elvont rockzenét játszó csapatot. Az alatt a tizenegy év alatt, amíg a csapat aktív volt, kettejükön kívül összesen tizennyolc muzsikus hagyta névjegyét a lemezeken valamilyen formában, vagy működött közre élőben, köztük olyanok, mint John Frusciante vagy Flea.
A zenekar magjaként azonban elég sokáig négy muzsikus funkcionált, Rodríguez és Bixler mellett a továbbiakban Isaiah Ikey Owens billentyűs (az első négy lemezen) valamint Juan Alderete basszer (az összes lemezen).
A második anyag, ami ezen cikk tárgya, a Frances The Mute, egy egészen elképesztő sztorin alapul. A csapat egyik technikusa és hang-manipulátora Jeremy Michael Ward, aki ekkoriban egy autókölcsönzőben dolgozott, talált egy autó hátsó ülésén egy naplót, miután a kölcsönzője visszahozta. A lemez ezen napló történetét dolgozza fel. Ward 2003. május 27-én elhunyt heroin túladagolásban. 27 évet élt. Halálát intő jelnek vette Bixler és Rodríguez, annak hatására álltak le az ópiátok fogyasztásával.
Cedric emlékezik: „Egy nap nagyon el voltunk szállva. Jeremy megkérdezte, hogy láttam-e a férgeket a fejében? Soha többet nem nyúltam az anyaghoz. Az ő halála volt az utolsó szög a koporsóban.”
balról jobbra: Cedric Bixler-Zavala, Omar Rodríguez-Lopez
Sokkoló a kezdés. Kemény funky-s basszus, zakatoló dob, és izgága gitár, és főleg izgága énekek Cedric torkából, azokkal a jellegzetesen előadott sorvégekkel:
„…(All night long I’ll hunt for you
Let me show you what I mean…)
Sangre
Sonando
De rabia nací…”
„…(Egész éjjel vadászni fogok rád
Hadd mutassam meg neked mire gondolok…)
Vér
Gyűrűzik
Ahonnan a düh születik…”
Miután lefut a düh, jön egy pszichedelikus rész, varázslatos gitárszólóval. Közben az egész dalt ellepik a speciális effektek, itt aztán nincs határ, ami az eklektikát, a szabad gondolkodást gátolná. A tizenhárom perce szinte elszáll egy pillanat alatt……Hogy jöjjön a már-már slágeres The Widow. A kompozíciót hallva nem bocsátkoznék találgatásokba, hogy Cedric vajon Ian Gillan sorsára jut-e idővel vagy sem, aki ugyebár egykori önmaga árnyéka (a Purple koncerteken már rég nincs Child in Time). Érthetőbben: a srác a hangjának hallhatóan a legutolsó tartalékait is kicsavarja. természetesen fenomenális, ember feletti. Ha azt szerették volna, hogy az átlag hallgató ne dobja az első szám után a kukába a lemezt, nyilván ezzel kezdenek. Számomra a legütősebb eleme a dalnak a trombita sírása, mellette Omar kergetőzős gitárszólója. Hát a libabőr ellep tőle.
Az már eddig is érezhető volt, hogy a latinos felhang erős az anyagon, viszont minden kétséget kizáróan üt be ezzel kapcsolatban az L’Via L’Viaquez, mely dalnak az első két gitárszólóját az egy időben szintén a barna kővel élő John Frusciante játssza. De előtte persze át kell szenvedjünk a The Widow végén hallható idiótizmuson. Már akinek szenvedés…
Az L’Via L’Viaquez később kijött kislemezen is.
Hihetetlenül húzós basszusgitározás hallik, hasítóan groove-os dobolással, a prímet pedig viszi Omar csilingelő gitárjátéka. Ideglelős mestermunka. Aztán kiállás, latinos kongázással, ami közben Cedric énekel sírós-remegős hangján – spanyolul – ismét. És salsa zongoratémák, mit ne mondjak, van itt minden, mi fülnek ingere…
A Miranda That Ghost Just Isn’t Holy Anymore úgy kezdődik, mint valami film zenéje. Majd, amikor bejönnek a trombiták, már azt hihetnénk, hogy az a dal kezdete, de mégsem, hiszen „csak” éneklés jön, a hangszerek itt teljesen alá vannak rendelve neki.
És végezetül a Cassandra Gemini, ami egy öt részből álló szvit-szerűség. Ennek felfedezését már az olvasóra bízom, hiszen mindent nem óhajtok lelőni. Annyit előre mondhatok, hogy tartalmas és roppant izgalmas hallgatnivalóként vezeti ki ezt a nagyszerű lemezt. Ezt a 33 percet kivéve teljesen egyedülállónak, semmire sem hasonlítónak érzem, itt viszont találtam hatásokat a Pink Floydtól valamint a Porcupine Treetől. Hogy ez mennyire tudatos részükről, fogalmam sincs, de gyanítom, hogy nem az.
A zenei részeket Rodríguez komponálta meg, mialatt az előző lemezzel, a De-Loused in the Comatoriummal turnéztak, és a felvételek során a produceri munkát is ő maga látta el. Közös próbák helyett minden zenész egyedül dolgozta ki a saját részeit, majd a felvételekkor egyesültek a dalok. Rodríguez kifejtette, hogy ez volt az első alkalom, amikor a stúdióba vonuláskor minden apró részlet össze volt állva a fejében.
Az anyagot negatívan kritizálók kifogásolták a sok üresjáratot, és feleslegesen kibogozhatatlan, érthetetlen effekttengert. Szerintem ezek kellenek ebbe, hiszen ezek a fajta zenék nem elsősorban azoknak íródnak, akik kimondottan csak a zene zene részére vágynak. Mellesleg Cedric művészi éneke és hihetetlen hangja – hangterjedelme ellensúlyozza a tébolyt. Ebben az énekben az a legérdekesebb, hogy nem kemény, nem rockos, bizonyos szempontból gyerekhang, viszont rengeteg érzelem ül benne, és egy cseppet sem giccses.
Hihetetlenül húzós basszusgitározás hallik, hasítóan groove-os dobolással, a prímet pedig viszi Omar csilingelő gitárjátéka. Ideglelős mestermunka. Aztán kiállás, latinos kongázással, ami közben Cedric énekel sírós-remegős hangján – spanyolul – ismét. És salsa zongoratémák, mit ne mondjak, van itt minden, mi fülnek ingere…
A Miranda That Ghost Just Isn’t Holy Anymore úgy kezdődik, mint valami film zenéje. Majd, amikor bejönnek a trombiták, már azt hihetnénk, hogy az a dal kezdete, de mégsem, hiszen „csak” éneklés jön, a hangszerek itt teljesen alá vannak rendelve neki.
És végezetül a Cassandra Gemini, ami egy öt részből álló szvit-szerűség. Ennek felfedezését már az olvasóra bízom, hiszen mindent nem óhajtok lelőni. Annyit előre mondhatok, hogy tartalmas és roppant izgalmas hallgatnivalóként vezeti ki ezt a nagyszerű lemezt. Ezt a 33 percet kivéve teljesen egyedülállónak, semmire sem hasonlítónak érzem, itt viszont találtam hatásokat a Pink Floydtól valamint a Porcupine Treetől. Hogy ez mennyire tudatos részükről, fogalmam sincs, de gyanítom, hogy nem az.
A zenei részeket Rodríguez komponálta meg, mialatt az előző lemezzel, a De-Loused in the Comatoriummal turnéztak, és a felvételek során a produceri munkát is ő maga látta el. Közös próbák helyett minden zenész egyedül dolgozta ki a saját részeit, majd a felvételekkor egyesültek a dalok. Rodríguez kifejtette, hogy ez volt az első alkalom, amikor a stúdióba vonuláskor minden apró részlet össze volt állva a fejében.
Az anyagot negatívan kritizálók kifogásolták a sok üresjáratot, és feleslegesen kibogozhatatlan, érthetetlen effekttengert. Szerintem ezek kellenek ebbe, hiszen ezek a fajta zenék nem elsősorban azoknak íródnak, akik kimondottan csak a zene zene részére vágynak. Mellesleg Cedric művészi éneke és hihetetlen hangja – hangterjedelme ellensúlyozza a tébolyt. Ebben az énekben az a legérdekesebb, hogy nem kemény, nem rockos, bizonyos szempontból gyerekhang, viszont rengeteg érzelem ül benne, és egy cseppet sem giccses.
The Mars Volta színpadkép
A Frances The Mute nagy sikernek számított megjelenésekor. A Billboardon az első héten a negyedik helyig kúszott fel, 123 ezer eladott példánnyal, ezzel jóval megelőte a zenekar első lemezét. Érdekesség és jellemző, hogy már 2004. decemberében kiszivárgott az anyag bakelitverziója a netre 96 kbps „minőségben”. A hivatalos megjelentetés 2005. március elsején történt meg a Gold Standard Laboratories jóvoltából (2001-től, tehát a lemez megjelenésekor már a kiadó tulajdonosa maga Omar Rodríguez-López). 2009-ben lépte át az aranylemez státuszt jelentő 500 ezer darabos eladást. Magyarországon jelenleg ehhez 5 ezer lemezt kell eladni. Az USA-ban harminckétszer annyian élnek, mint nálunk.
Csak olyan műélvezőnek tudom a Frances The Mute-et ajánlani, aki nem fél belevágni valamibe, ami időnként átbillen az élvezhetően izgalmasból valami idegesítően izgalmasba. Viszont idegesítő izgalmasságában sem élvezhetetlen. A The Mars Voltának sikerült valami olyasmit alkotni, ami anélkül ismertet meg minket tiltott anyagok hatásával, hogy azt be kéne magunkba juttatni. Az örvénylő káosz, a végső agónia találkozik a nagyvárosok által keltett vibrálással, a fülledt mediterrán Kaliforniával, mindebbe pedig a szerzők vérvonala jóvoltából a latinos virtus plántálja bele a pluszt, ha már ez így együtt eleve nem lenne az.
The Widow:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
