Satyricon
Satyricon (2013)

A Satyricon ezúttal alaposan feladta a leckét. Mármint nekem…
Nálam mondjuk érdekes a képlet, mivel az Age Of Nero-val ismertem meg a bandát, de aztán szépen szorgalmasan végigfüleltem az évek során minden lemezüket. Ezek után azt a megállapítást tettem, hogy számomra ez a banda azon kevesek egyike, ahol maximálisan stabil színvonalat lehet észlelni, legyen az korai, vagy új albumuk.
A black metal korszak megszületésének éveiben kezdett el a csapat aktivizálni, és itt ismét vitát szimatolok, de akkor is ki kell jelentsem: véleményem szerint a világ első klasszikus black metal lemeze a Darkthrone A Blaze in the Northern Sky-ja, közvetlen utána a Burzum Burzumja. A kettő pár napos különbséggel jelent meg (A Darkthrone előbb).
A black metalnak természetesen voltak csiszolói, előfutárai, de azt megállapítani, hogy mikor vált el a death metaltól, azt képtelenség, csakis egyéni vélemények csaphatnak össze. A Bathory, a Celtic Frost (elődje a Hellhammer) vagy a Venom sem nevezték magukat black metalnak, és a Mayhem sem a Deathcrush idején. Az 1349 Ravn-ja jelentette ki egyszer, hogy a black metalban az individualizmus elengedhetetlen, amit én kábé úgy értelmezek, hogy az a black metal, amit annak érzel, és aki elkezd észt osztani a műfaj tudoraként, az bekaphatja… Aha… Egyetértek.
Én sem tudom, mi a black metal, de Ravn-nak, Fenriznek, Varg Vikernesnek (aki mondjuk utálja a szcénát) vagy Satyrnak elhiszem, ha valamire rámondják, hogy az.

Nehéz helyzetben voltam, mert a kezdése az albumnak nagyon erős, közvetlenül utána úgy tűnt, leereszt a dolog (Tro og kraft). Eddig három hallgatáson vagyok túl, és már most úgy érzem, hogy tévedtem.
Nem is kicsit. Mintha nem is ugyan azt a korongot pörgetném, mint az első esetben. A korong szó monduk hülyeség, mivel a banda által közzétett hallgatható stream megy most. Az Our World, It Rumbles Tonight refrénje alatti lágy szinti nagyon varázslatos, és a maga egyszerűségével arat. De zakatolnak itt riffek is, csak, hogy ne legyen olyan egyszerű kategorizálni a zenét. A Nocturnal Flare esetében a tűzforró groove-ok nagyon tetten érhetőek, de a Walker Upon The Windnél is. Satyr előszerettel tesz fura, pimasz hajlításokat a gitártémákba, valamint szeret nem várt hangokra lépni egyik pillanatról a másikra.

A Phoenix esetében sokat kutakodtam, hogy Satyr is énekel-e benne, vagy esetleg neki tulajdonítható a fő szólam Sivert Høyem éneke mellett. Utóbbi úriember a norvég alter rock zenekar, a Madrugada énekese. Ez az éneklős melódia nagyon megtetszett már az elején is, bár nem mondom, hogy nem örültem volna jobban, hogyha az derül ki, Satyr énekel benne mindent. Kicsit ismét azt érzem, hogy a lemez legjobb pillanata nem magának a zenekarnak tulajdonítható. Legalábbis, ami az énekeket illeti. Fear Factory effektus – ott ugyebár a szinti és az ipari effektek jönnek névtelen zseniktől. Igaz, a Satyriconnál nem ennyire eltúlzott a helyzet, hiszen itt még mindig a gitár – dob kettős a főszereplő. Vagy nem???
 Egy dallal nem tudok mit kezdeni mindössze. Mégpedig a Nekrohavennel. Számomra egy teljesen jellegtelen, töltelékdal. Nem úgy a The Infinity Of Time And Space. Meglepő és fordulatos.

Ami azonban elsőre megállapítható, hogy a hangzás eszményi. A Satyricon utóbbi mondjuk négy lemezénél már ez a dohos, száraz dobhangzás jön elő, ami nagyban segíti a megértést, és értelmezést. Nincsen semmi idegesítő csörömpölés, ami elterelné a figyelmet Satyr hihetetlenül egyedi és ízes gitárgroove-jairól. Ugyanakkor, mivel tömören szólal meg, közérthető, és jól ütemel. A fent látható kis házikóban zajlott a komponálás…
A Rebel Extravaganza talán az egyetlen “modernre” kevert Satyricon lemez (legalább is a black mérce szerint), az az előttiek a nyersebb, lényegretörőbb black metalt mutatják be, a Volcano-tól pedig ez a szikkadt sound van jelen.
Frost ódákat zengett erről az anyagról, ahogy előzőleg Satyr is. Természetesen behíresztelték az eddigi legjobb anyaguknak, amit, ha ők így éreznek, szívből örülök neki. Egyelőre azonban nem értek vele egyet, hiszen a korai lemezek nagyon erősek, a Rebel Extravaganza bár kilóg egy kicsit a sorból, mégis nagyon üt – brutális (Fenriz szerint a legjobb Satyricon korong), és a Volcano – Now, Diabolical – Age of Nero hármas által asztalra tett emészthetőbb zeneiség is zseniális, bár elkanyarodott a vérbeli recepttől, ez kétségtelen. A mostani meg szimplán nagyon jó. Kérdezték tőlük, hogy még mindig black metalnak tartják-e, amit csinálnak. Igen, annak tartják. Én meg nem megyek bele a megmondásba, mert ha ők azt mondják, hogy ez az, nekik elhiszem.
A RockStationön meghallgatható a lemez egyben ide kattanva
Mondtam már, milyen rohadtul jól szól a dob??? 😀
 

Romok között 2021
december 04.
Ian Paice
december 12.