Nagyjából pont annyit sikerült megtudnom róluk, amit egy német nyelvű oldal volt szíves közölni; eszerint a srácok olaszok, méghozzá a napsütötte Toszkána szülöttei, és itt fejezzük is be, mert akad, ahol firenzeiek, máshol meg nem. Szerencsére a Facebook oldaluk némiképp informatívabb (igaz olaszul), így tudom, hogy az itt tárgyalt Morph az első nagylemezük a 2007-es Stifled from this shit című demo után. Valószínűleg a zenekar inkább koncertezésben jeleskedik, mint lemezkiadásban, mert egy elég tekintélyes listát is közölnek itt arról, kikkel léptek már fel együtt (bár látok rá némi esélyt, hogy ez valójában 1-2 fesztivál volt, aztán kiírták az összes résztvevőt).
A Morph külsőségei olyan átlagosak, a logo és a betűtípus minden, csak nem egyedi; szövegeket is mellékelnek, de a színkombináció és a betűtípus miatt nem lehet elolvasni, helyette lehet nézegetni a tagokat, akik valamely oknál fogva műanyag védőruhában látták jónak lefényképeztetni magukat a sártenger közepén.
A 35 perces játékidőt pont ideálisnak ítélem meg, ez alatt az ember még nem unja el a relatíve monoton zúzást. A nyitó Rip Out még elég sok deathes elemet tartalmaz, de különösebben emlékezetes pillanatokra nem kell számítani. A Not For Me az egyik olyan szám, ahol vendégénekes is van egy Cafa nevű úriember személyében, akiről ugyan fogalmam nincs, kicsoda, és hogy van-e szerepe abban, hogy a nóta egész jóra sikerült (noha csupa már régebben is hallott elemből építkezik, legyen szó a riffekről vagy akár a váltott énekről, de legalább jól), de gyanítom, nincs, mert a másik vele készült dal (Tears) lényegesen gyengébb, és igazából ki se tudtam szűrni, hol van ő benne.
A M.G.S.F. rövidítés nem tudom, mit jelent, de az ezt a címet viselő „dal” az első durvulás egyenes folytatása, sehol valami fogodzó, valami, amiért az ember újra akarná hallgatni. Szerencsére ezt követően a Skizotypal ismét egy átgondoltabb, relatíve dallamosabb, refrénnel is felszerelt szerzemény, bár válogatósabbaknak a hisztériás ének miatt ezt sem ajánlom.
A lemez csúcspontja a Just A Bitch című szerzemény, amelyben adtak némi teret a zenekar – úgy tűnik – egyetlen olyan tagjának, akinek ötletei is vannak: a basszusgitárosnak, az ő baljóslatú témázgatása egy kicsit az átlag fölé emeli ezt az amúgy szinte teljesen érdektelen számot. Ezt követően lassan, de biztosan leül az egész, fogy a lendület, középtempóssá és egyformává válnak a dalok. Az utolsó próbálkozás arra, hogy még egy egyedit alkossanak, a Fallen című szerzemény, ez részben sikerül, ugyanakkor nekem kicsit az volt az érzésem, hogy túl sok mindent akartak 4 és fél percbe pakolni, és eléggé szétesett a szám szerkezete.
Nem váltódott meg a világ ettől a lemeztől sem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
