Osoka
Osoka

(Slow Burn Records • 2013)
baathory
2013. szeptember 15.
0
Pontszám
7

Néha eljátszom azzal, hogy a zenekarnév alapján megpróbálom belőni a stílust és a nemzetiséget, és ez az esetek nagy részében be is jön. Na, nem ilyen volt az Osoka, amiről leginkább valami japán iskolásmetálra asszociáltam, gondolom Oszaka miatt, de ez elég téves nyom.

Az Osoka ugyanis orosz, és mindent csinál, csak vidám zenét nem, ahogy ezt általában a honfitársaiktól is megszoktuk. Zenekari infót ne is várjatok, nincs, semmit nem találtam, kivéve a kiadó oldalán kemény 4 mondatnyi infót, hogy oroszok, ez a második lemez, és nem túl meggyőzően, hogy jó.
Illetve Facebookon is van Osoka, de szerintem ez egy másik 🙂

A borító viszont informatív, tartalmazza a rövidke dalszövegeket, és az utolsó oldalon némi infót, mindezt azonban cirill betűkkel és oroszul; ebből pont annyit sikerült megfejtenem, hogy Ilja énekel és gitározik, Andrej a basszusgitáros, Vjacseszlav elvtárs meg dobol – és a lemezt 2013 tavaszán adták ki.

Az Osaka 54 perces, igen tömény és monoton hallgatnivaló; olyannyira, hogy nem mindig vettem észre a számok közti váltást. Ugyanakkor afféle lassú, merengős, meditálós, utazásélménnyel szolgáló zene, ami közben az ember elmerül sötét gondolataiban, nem pedig azon tűnődik, hogy vajon gitáron elhangzott-e 5-nél több hang eddig az elmúlt 10 percben, vagy nem. A dologra csak rásegít a szinte teljesen változatlan, elnyújtott vokál, ami leginkább valami rituális szertartásra emlékeztet – az ember egy szót nem ért belőle, mit mormol ez a hang, csak egy ingert érez, hogy lehunyja a szemét és engedje magát vezetni egy másik világba. Semmi élő nincs benne, semmi érzelem, mintha nem is egy ember hangja lenne; ez összességében az egész zenére igaz egyébként, valahogy így képzelném el azt, ha a robotok zenélnének.

Mindemellett meglepő, hogy az Osaka ezzel az egyszerű zenével is elér egy igen intenzív érzelmi hatást. A magam részéről a negyedik, Оtец című tételt kedveltem meg a leginkább, noha ép ésszel nem sokban tudnám megkülönböztetni bármelyik másiktól, mégis ez halom érzést belehallok, ami talán tényleg ott van, talán nincs. Az utolsó szám, a Река, tényleg olyan, mint egy nagy, lassan hömpölygő folyó, amellyel sodródik a hallgató hosszú perceken át – és ami a legfurcsább: egyszercsak történik valami 🙂

Legnagyobb bánatomra sehol nem találtam videot se róluk (áttérek ezentúl mainstream zenekarokra), de bandcamp-en lehet hallgatni őket.

Megszállott sludge rajongóknak és türelmeseknek ajánlom.