Seventh Veil
White Trash Attitude (2013)

   
   Mindenevő. Szoktam emlegetni magamról ezt a közhelyet és valóban így is gondolom, mert amit élő hangszeren, leginkább gitáron játszanak és minőséget képvisel, azt bizony nagykanállal fogyasztom a Beatlestől a Burzumig, de mint mindenkinek, nekem is megvannak a gyengéim. Ez személy szerint a 80-as évek glam rockja, vagyis a hajmetál. Időnként újra és újra kutakodni kezdek ebben a szcénában, hogy kincsekre leljek, megértsem valóját és valamilyen szinten elismerjem ezt a rockzenei irányzatot, de mindig komoly akadályokba ütközök, mint például a pénzsóvárság, az ötlettelenség és sablonosság buja őserdeje. Vannak bandák, akiket tudok kedvelni, de ők is maximum 1-1 szerzemény erejéig képesek felkelteni az érdeklődésemet, ilyenek a Twisted Sister rémálomba illő figurái, a Skid Row néhány dala, a Def Leppard vagy a magasan kiemelkedő Van Halen. A Kiss hiánya a felsorolásból pedig nem véletlen…
   Újabb azonosulási kísérlet tehát a Seventh Veil nevű veronai formációval tett kiruccanásom a könnyű nők, drogok és az alkohol világába, ahol nem szégyen a férfi csípőnaci és a smink sem. Azt kell mondjam, élveztem a lemezt, úgy a harmadik szerzeményig, ameddig letudták a kötelező slágereket, majd vad sablonosságba és unalomba fullasztották a lemezt. A nyitó White Trash Attitude azonnal a stadionok ugráló tömegét juttatta eszembe, akik örülnek, hogy annyira egyszerű zenét hallgathatnak, hogy még a hátsó sorban kuporgó nagyi is tud rá bólogatni és senkit nem zavar az énekes, Steven sokszor igencsak tévútra kalandozó hangorkánja. A Red Light In Your Eyes ugyanez a kategória, de legalább egy jó kis léggitározható szólóra futotta, mert azért a gitáros páros egészen ügyes, amikor nem az unott, a dalok nagy részén végigvonuló pár hangot játsszák. A ritmusszekcióról ez már nem mondható el. Külön érdekesség például, hogy a dobos a lemez felvétele közben eltűnt egyik napról a másikra és csak pár hónap múlva került elő. A 10 dalból a rendkívül kreatív címmel rendelkező No Fear kórusa repít vissza a stadionba egész tűrhetően, majd jön 7 dal, amiből nem emlékszem túl sokra, pedig párszor végigment a lemez, de mondanom sem kell, csak egyéb tevékenységek közben, mert nem tudott olyan kíváncsivá tenni, hogy fejhallgatóval, csak rá koncentrálva keljek útra ezzel a produkcióval.
   A dalok egyesével még meg is állnák a helyüket egy-egy pillanatban, de ezt egy egész lemezen keresztül hallgatni nem túl szívmelengető feladat. A hard rockos részek, dallamok azért a műfaj szerelmeseinek biztosan nyújthatnak kellemesebb perceket és az elvárható “dögösség” szintén megtalálható az albumon, de igazság szerint ezeket már rég eljátszották olyan zenekarok, mint az AC/DC vagy a Deep Purple. A barátkozás most is meghiúsult, köszönhetően annak, hogy ez az első lemezes olasz alakulat a kliséhalmazával kikényszerítette belőlem vélhetően eddigi legrövidebb írásomat. 



Angertea, Mudi, Nís
október 22.