Muzsikájuk rokonságot mutat a norvég úttörő Leprous-éval, meg egyéb újhullámos prog. zenekarokéval, viszont hallhatóan törekednek a saját hang megtalálására.
És mernek kísérletezni!
Ez utóbbi tényt mi sem bizonyít fényesebben, mint a nemrég megjelent harmadik opusz, a The Mountain!
Kifejezetten vártam ezt a lemezt, és az első hallgatás után csak annyit tudtam mondani (igen-igen belső beszéddel – mert ugye mindenki beszél magában/magával), hogy: ez igen!
Továbbá éreztem azt is, hogy ezt a művüket sem fogom egyhamar megunni.
Ugyanis ezúttal még az elődnél is színesebb, változatosabb dalcsokor került ki a Haken műhelyéből!
Amely jellemzők nem egyenlők az eklektikussággal!
Egy sallangmentes, zongorás, éneklős szösszenet indítja útjára a hallgatót az ösvényen.
Majd szinte hegyi patakként átfolyunk az Atlasz köveibe, aminek a lüktetése magával ragadó.
Olyan dinamikusan szól a lemez, ahogy a nagykönyvben meg van írva!
Ebből a szempontból (is) a ’70-es évek nagy prog. csapataira hajaz, szinte analógnak mondható a sound. A dal közepe felé Ross olyasmi „dirarirázásba” kezd, amit a Jolly frontemberétől már megszokhattunk.
Frankó nóta, de az ezt követő Csótánykirály még emlékezetesebb!
Egyrészt kicsit Falasra sikeredett, másrészt meg komolyan mondom, hogy visszaköszönnek benne az István a királyból, a három haszonleső úr által előadott dalok motívumai!
De akad jazzes kiállás, basszusgitár varázslat, és minden, mi szem-szájnak-fülnek ingere.
Főleg az utóbbinak!
Rafinált egy szerzemény, nem vitás!
Az In Memoriam sem kutya a maga mélyre hangolt riffjeivel és az ellenpontot jelentő elektronikus témáival.
A Because It’s There a capella (egy, majd többszólamú) nyitánya anno a Queen-nek is becsületére vált volna! A finoman bekúszó fretless basszus, az ötletes cinjátékkal operáló dob és samplerek, majd a végére becsatlakozó csilingelő akusztikus gitár hangjai szívet melengetőek.
Brutkó gitártémával indít a Falling Back to Earth, aztán olyan váltások következnek, amikre sok fülelés után is rácsodálkozik az ember!
Ray újfent fenomenálist produkál a dobcucc mögött.
A középrész „hááááázós” megoldásai milyenek már?!
A Pareidolia-ban pedig bizonyítják, hogy nem csak Delhusa Dzsoni dalaiban van létjogosultsága a buzukinak!
Kicsit emlékeztet ez a tétel érzésvilágát tekintve a Pain of Salvation BE korongjára, csak annál jóval metalosabb.
Szerintem a 2013-as év egyik legerősebb prog. lemezét tette le az asztalra a Haken.
Nem állítom, hogy mindenkinek elnyeri a tetszését, de abban biztos vagyok, hogy létezik célközönsége ennek a fajta zenének is.
Én vagyok rá az élő példa.
Meg bahon.
Meg boymester.
Meg Naga.
stb. 🙂
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
