Pearl Jam

Lightning Bolt (2013)

Jó hosszú idő telt el ismét Pearl Jam anyag nélkül. OK, hogy ott volt a 20 éves jubileumot ünneplő PJ20 film, meg egyéb projektek (Soundgarden reunion például), de a Backspacer volt az utolsó sorlemez, amit Eddie Vedderéktől halhattunk, azt is még 2009-ben .
Na, mindez nem is lényeges már, mert itt a Lightning Bolt, ami sorrendben a tizedik albuma a Seattle-i grunge hullámmal a felszínre került csapatnak.
 

Mit mondjak, speciális a viszonyom a zenekarral, mert csikókorom meghatározó lemezei közé tartozik az első két PJ album, s ez a – nevezzük így – nosztalgia máig megmaradt, s mindig kiemelt figyelmet kapnak produktumaik.
Így egyértelmű, hogy a Lightning Bolt megjelenését is – ha ugyan nem tűkön ülve, de izgatottan – vártam.



Az első kislemez, a klipesített Mind Your Manners ugyan nem győzött meg maradektalanul, főképp, mert eléggé a harmadik lemezüket, a közönséget is rendesen megoszto Vitalogy-t idézte. Azt a lemezt, ami ugyan idővel érthető és elfogadható reakció a hirtelen jött sikerre, a grunge hullám miatt kialakult média felhajtásra (Kurt Cobain-t most hagyjuk békében nyugodni), de akkor szerintem kevesen értették, s megkockáztatom, hogy még kevesebben szerették azokat a dalokat. Bevallom, a két emberes (Nothingman, Better Man) dalon kívül azóta sem nagyon a szívem csücske az a lemez.
Szóval, az első dal nem adott okot a bizakodásra. Aztán megérkezett a lemez, s első néhány hallgatás során nem is nagyon tudtam hová tenni. Kicsit olyan érzésem volt, hogy ez már egy olyan csapat műve, amely félig a múltjából él, félig pedig főképp önmagának zenél. Ez utóbbi persze nem gond, főleg, ha még a rajongók, a potenciális hallgatóság igényeivel, vagy még inkább szeretetével találkozik. (Örök kérdés kinek is játszon egy előadó…)
 

Nos, ha új híveket nem is szereznek Stone Gossardék, a régi fanok minden bizonnyal kitartanak, annak ellenére is, hogy ez a lemez inkább a nyugisabb, gondolkodóbb Pearl Jamet mutatja. A már említett Mind Your Manners-en kívül még a nyitó Getaway és a harmadikként érkező My Father’s Son a tempósabb, meg a címadó meg számomra a Fixxer-t idézi az előző lemezről.
A másik klipes dal, a visszafogott Sirens – nekem legalábbis – amolyan kortalan rocknak tűnik, amiben ugyanakkor Eddie szólócuccainak hatását is érzem. Igaz, ebben még épp csak, nemúgy, mint a lemez második felében.



Az Infallible, de főképp a Pendulum, a Yellow Moon és a Future Days, s akár még a Sleeping by Myself az Eddie altal jegyzett Into The Wild (Út a vadonba) c. filmzene albumot juttatja eszembe. Azt meg nagyon szeretem! Igaz, így kissé a végére túlzottan leül a lemez, de elnézem nekik.

Azt hiszem, ha kicsit nehezen is, de egymásra találtunk ismét, s ha nem is lesz akkora kedvenc a Lightning Bolt, mint a Ten, meg a Vs. azért ez egy kortalan rocklemez, ami véleményem szerint inkább az amerikai piacra készült, pontosabban az ottani hallgatóság ízlésével könnyebben találkozik, lévén vannak itt még country (Swallowed Whole), blues (Let the Records Play) hatások is, ám ugyanakkor eltéveszthetetlenül Pearl Jam-es a végeredmény.
A lemezt ismét Brendan O’Brien-nel vették fel, aki Future Days-ben zongorázik is, de vendégként felbukkan Ann Marie Calhoun (vonósok) és a csapattal rendszeresen koncertező Boom Gaspar (zongora, billentyűs hagszerek) is.

Szóval, az az igazság, hogy bizonytalan vagyok, vajon a Mind Your Manners-en kívül melyik dal, vagy dalok kerülnek majd a koncertprogramba, mindenesetre remélem végre ismét eljönnek majd erre!
október 21.,