Plaga
Magia gwiezdnej entropii (2013)

   
   A hangpróbák magasztos méltatásával kell kezdenem ezt az írást, mert a jobb-rosszabb lemezek tengerében fulladozva időnként horogra lehet akadni elég rendesen, méghozzá nem mindig megmagyarázható okkal. Történt ugyanis, hogy a fullasztó júniusi melegben kellett belefutnom Lengyelország északkeleti vidékének mágikus black metal zenéjébe rögvest egy mázsányi súlyú doom lemez után… Megjegyeztem, hogy jó lemez és jött a többi versenyző hallgatása. Aztán újabb hónapok, lemezek jöttek-mentek, de a Plaga zenekar bemutatkozó anyaga azóta szinte napi rendszerességgel kell, hogy szóljon. Pedig nem volt hibátlan lemez, de ma már azt sem tudom, hogy adhattam rá 9 és fél pontot. Ezt a bizonytalanságot próbálom orvosolni kicsit a cikkel.


    A Plaga (magyarul: pestis) pont olyan zenekar, akikért érdemes benézni erre az oldalra, mert teljesen biztos, másképp nem akadna rá a tömegtermelésben megcsömörlött ember. Véleményem szerint mint minden más ágat, a black metal zenekarok jó részét is elérte az önáltatás világának szellentése: vagyis a pénz szaga. Ettől függetlenül még mindig ebben a vonalban a legérdemesebb őszinte, zsigerből zenélő csapatok után kutatni. A banda ezzel az erővel érte el, hogy újra és újra merüljek velük abba a világba, amiről dalaik és zenéjük szól. Az egyszerű, pont kellően karcos hangzás érvényesülni hagyja a hangszeres játékot és a hangulatot egyaránt, szövegviláguk pedig a gyakorlott sátánista rituálékból merít, az apokalipszis eljöveteléről, az utolsó nagy csatáról számolnak be nekünk, egy nagy, fekete mélység aljáról visszhangozva fel nekünk létünk jelentéktelenségét és semmisségét. A rövid Intro kezdi el azt a 35 perces rituálét, aminek a végén a fekete színben is megláthatjuk a szépség mibenlétét, ahogy előre behűtött injekcióval adagolja csontvelőnkbe az érzést, ami a Halál említésekor összerezzent mindenkit. Az első, tényleges dal, a Trąby zagłady cz. II. névre hallgató hosszadalmas gyászmenet, ahol már örvényként kap fel az érthető, gonosz és egyben bánatos kántálás, a blastbeatek epikus hangulatú monotonitása, sikolyok és ordítások. A dallamok sem állnak messze a zenekartól, úgyhogy jó kórus gyanánt szinte elénekeltetik velünk, hogy Zazas, zazas, nasatanada Zasas… Ami ha jól tudtam utánanézni, egyfajta emberre mondott átok, ami kinyitja valaki lelkét a Gonosznak, de szertartások csúcspontjánál is kántálják, mivel a kapuk kinyitását kérik benne. A hideg ráz a rövid, de nagyon hatásos templomi kórushoz hasonlóan előadott tiszta ének is, amelynek mennyei hangjai az elátkozni kívánt angyalok nevét sorolja. A jól bevált műfaji sémák olyan természetes és egyértelmű kombinációja ez a dal, akárcsak az időkerettel szemrebbenés nélkül játszó, Śmierć cieplna wszechświata c. tétel. Ez a pusztulás szelét a Világegyetem méreteire növeli azzal a riffel, ami az év végi listámon első helyen szerepel és egy remekül eltalált gitárszólóval egyaránt. A kakukktojásként szereplő negyedik dal angol nyelven szólal meg, ez a Slaying The Spiritless Abel, ahol kezdetben nagyon rosszul éltem meg a rendkívül siváran hangzó lengyel szöveg hiányát, de erre a produktumra sem tudok már haragudni, mert másabb elődeinél, de szintén elég egyedi hangulattal bír és a végére igencsak emelkedetté válik. Mindezek után már elérünk a vége főcímhez, a lemez legjobb szerzeményéhez, ami Magia gwiezdnej entropii címmel szerepel. Ha az egész lemez egy rituáléként szolgál, akkor ez egyben lehetne a csúcspont és a lezárás.
   Varázslattal, sötétséggel meghintett régisulis black metal ez, valahonnan a főgyökerekből kihajtva. Világnézetileg nem hat meg semmilyen spiritualitás, azonban az a zene, ami karmaival képes szaggatni a lelket, tehát hatást gyakorol, saját nyelvével kifejez, a művészet kategóriába sorolható. Javítanom kell  magamat és kétségek nélkül odavetni 10 pontot annak a kiadványnak, aminek hibaként legvégülis csak rövidségét tudnám felhozni. 



Piratefest Budapest
július 03.