Crimson Dawn

In Strange Aeons... (2013)

    Sokan kötik a doom metalt olyan országokhoz, mint Svédország vagy Anglia, miközben igazán régre nyúló múlttal rendelkezik több európai ország is, közülük talán külön kiemelkedik a jó öreg olasz csizma. Régóta termeli a földrész a végzet pallosának sarjait, méghozzá egyedi szájízzel, kifejezetten underground használatra címkézve. A manapság oly divatossá, sokszor elcsépeltté vált okkultista metalt voltaképp ők vitték tökélyre, teljes hitelességgel, sötétséggel, elég csak olyan zenekarokra gondolni, mint a Death SS, Black Hole, Paul Chain, vagy a nemrég újjáalakult (mondanom sem kell, nem a siker ösztönözte őket) Epitaph. De említhetném egyik személyes kedvencem, a L’Impero Delle Ombre munkásságát, akik nagyon jól ápolják örökségüket. A területen megállt az idő és azóta is folyamatos a doom jelenléte, ugyanolyan ismeretlenül, a háttérben, kis klubokban és kocsmákban áldozva a hagyományoknak. Ehhez a réteghez tartozik a Crimson Dawn zenekar is, akik mindegy 8 éve koncerteznek és játsszák dalaikat, de a bemutatkozásra csak úgy mellékesen most szántak időt. Így készült el az In Strange Aeons lemez és milyen jó, hogy így alakult, mert sokan nem jutnak el eddig sem.

   A banda zenéjében ugyan epikus doom metalként határozta meg önmagát, de ennél sokkalt többet nyújtanak a hallgatóknak. A Candlemass, Solitude Aeturnus taposta úton indulnak, de teret adnak az itáliai doom legfőbb jellegzetességének, a billentyűzetnek is. Az Emanuele Laghi által kezelt hangszer a klasszikus jegyek mellett gyakran szólaltat meg bizarr, érdekes hangokat, kíséret helyett pedig teljes értékű elemként működik a zenében, ami a lassú, megkapó riffek mellett gyakran kalandozik a kezdeti heavy metal törekvések irányába és a folkos elemeket sem veti meg. Egyensúly és kidolgozottság, a több éves tapasztalat eredménye érződik a kiadványon, a dalok egyenként ugyanúgy megállják a helyüket, még ha időnként az időkerettel néha elég „doomosan” is bántak. 10 dalt sűrítettek 54 percbe, amit gondolom a zenekar ismerősei, esetleges rajongói egyáltalán nem bánnak ennyi idő után, főleg, ha a játékidő hangszeres szólókkal, tempóváltásokkal és nagyszerű dallamokkal telik. A dallamok fő szállítója a power metal zenekarok sokaságából érkezett Antonio Pecere, aki kitűnően vállaljamagára hangjával a főszerepet, még ha múltjából adódóan közelebb is áll a Memory Garden féle vokalizáláshoz, mint az áriázós, klasszikus epikus doomhoz. Ettől közérthetőbb, kedvelhetőbb lehet a lemez sokak számára, mivel a gyors részek ugyanúgy érdekesek lesznek vele, akára lassabb doom menetelések. A dalok nagy részét az alapító, gitáros Dario Beretta jegyzi, aki az ízes gitárszólókról gondoskodik még nekünk. A meglehetősen ronda külsővel rendelkező lemez a rövid, de felvezetőnek tökéletes, szimfonikus Forge Of The Aeons c. darabbal kezdődik, amit a Tower Of Sin követ, ami egy hibátlan epikus doom metal tételként repít vissza minket az Epicus Doomicus korszakába. Mielőtt azonban elkönyvelnénk egynek a sok közül, a rövidebb, szellősebb March Of The Masters Of Doom folkos heavy metaljára kaphatjuk fel a fejünket. Gyors és középtempó váltakozik a dalban, a billentyű pedig a Deep Purple szép pillanatait juttathatja eszünkbe, akárcsak a remek gitárszóló. A Black Water csillapítja le ismét a kedélyeket a Memory Garden erősségeit megidézve, de a dal 7 percébe ugyanúgy beleférnek a zongorás, epikus betétek, mint az erős riffek és tekerős szólók. A teljesen felesleges The Haunted Monastery rövid instrumentális effektezése után a Scourge Of The Dead Maident idéző menetelése okoz kellemesebb perceket, de az öndefiniáló Crimson Dawn c. rövid, mégis igazi epikus gyöngyszem sem okozhat csalódást (doom, fuvola és igazi olasz íz…). Ha már a végzetről beszéltem a bevezetésben, akkor most ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni a záró kettőst, a Cosmic Death és a Siege At The Golden Citadel c. monumentális darabokat, amik mindenképp helyet követelnek maguknak a stílust kedvelők kedvencei között. A Cosmic Death sejtelmes billentyűi és remek refrénje miatt, utóbbi pedig a sötétség és a folk érdekes vegyítése miatt. Bónuszként a hasonló kiadványok rákfenéjét kapjuk, egy Black Sabbath feldolgozást (Over And Over), de ez pont annyira lényeges, mint maga a dal.
   Remek bemutatkozást tett le az asztalra a Crimson Dawn, de ezt el is vártam tőlük eddigi egyetlen demójuk után, úgyhogy tessék felfedezni végre őket. Nemcsak a fanatikus doomstereknek tudom ajánlani a lemezt, hanem a klasszikus heavy metal kedvelőinek egyaránt. És ha már a földalatti zenék világában járunk, itt a Black Water élő felvétele, csak a hangulat kedvéért. 

 
január 09.,
február 06.,