Meglehetősen kevesen ismerik a német Dark Millennium rövid életű de annál tartalmasabb pályafutását, mindezt azért, mert jócskán megelőzték a korukat. Nem könnyű, de azért megpróbálom leírni ennek az okát: a lemez 1993-ban jelent meg a 89-ben alapított olyan zenekar második kiadványaként, ami már a feloszláson is túl volt. Nem tolongtak tehát érte az underground világban szép sikereket szerzett debütálás után sem, viszont sok zenész, kritikus fedezte fel magának a Diana Read Peace akkoriban nehezen emészthető, mély vizekbe ereszkedő világát. A dalcsokor igencsak megelőlegezte sok helyen az Opeth hangulatát, de sokszor ennél is messzebb merészkedett.
A Michael Burmann és Hilton Theissen gitárosok által egymásra játszott témák minden dalban kidolgozottan, ötletesen szólnak, szinte teljesen üresjáratok és érdektelenebb betétek nélkül. Ehhez társul a szólók minősége, ami néhol bizony a korai Pink Floydot juttathatja eszünkbe. Klaus Pachura basszusjátéka ugyanezen a színvonalon követi őket és Christoph Hesse dobosra sem lehet panasz. Ő és Hilton Cherub névvel próbálta tovább vinni a banda világát, de csak egy lemezig jutottak 94-ben és felszívódtak mint a gyomorban az alkohol. Ezt az érdekes dalt hagyták csak maguk után:
Talán azért nem mentek semmire ezzel a kísérlettel, mert nem tartott velük Christian Mertens, aki hangjának változatosságával igazán érdekessé teszi a dalokat. A tiszta, lemondó, sokszor dühös ének mellett megfér a károgás és a hörgés is, váltások nélkül egymásba hajolva, beleülve a zene érzékeny függönyébe. Sokat tesz hozzá az album állandó baljóslatot sugalló hangulatához. A közel egy órás lemez úgy tud lefolyni előttünk sajátos, de egyedi medrében, hogy utána sajnáljuk amiért nem készülhetett folytatása.
Általános metal rajongóként érdemes próbálkozni ezzel a lemezzel, attól függetlenül, hogy a felsorolt vegyület melyik eleme szimpatikusabb egyeseknek!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
