Szeretem azt, amikor az ambientnek bélyegzett zenékben feltűnik gitár is, vagy mondhatnám fordítva: gitárzenék használnak fel ambient elemeket. Vannak ugyanis olyan ambient előadók, akik nem játszanak semmilyen hangszeren, illetve olyan hangszeresek, akik lenézik az ambient zenészeket (akik nem játszanak hangszeren). Amikor viszont a gitárzene és az ambient találkozik, úgy érzem, hogy nyitott egyéniség(ek) zenei termékét van szerencsém megfülelni, kifejtve: az zajzenész konyít a gitárhoz, vagy a zenész nem szégyelli, hogy szeret a zajokkal operálni.
A Kanadában élő, Zifond művésznevű úr működteti ezt az ambientes – blackes – okkult projectet. Ez már a harmadik lemeze sok EP és split mellett.
A Natura Mortis Sonoris első két szerzeménye a fent vázolt stílusban született, lágy gitárpengetés, alatta fájdalmasan andalító szintiakkordok indítanak. Vészjósló, de valahogy mégis kellemes… Bággyasztó…
Aztán az Aux portes de la crypte a várótermi zörejekkel hirtelen visszaröpít minket a mába. Később kiderül, hogy valami szekta találkozóhelye lehet ez inkább, hiszen kórusban kántálás jön, majd szintetizátor…
Majd megérkezi az a rész, amikor a hallgatóság kb. fele általában lepattan a műről… Zörejek, molyolás, mormogás. Rém izgalmas, a nyitott embert és pláne az olyanokat, akiket a Teremtő az egészségesnél több képzelőerővel faragott ki az ősmasszából, nagyon tudja az ilyesmi szórakoztatni.
Kissé sablon ugyan a varjúkárogás (a másik ilyen a bagolyhuhogás szokott lenni), de ez olyan, mint amikor a Maiden – Priest korszakon nevelkedett rocker is fellelkesül, ha klasszikus heavy riffeket hall. Tehát tojok rá, hogy klisé a dolog, nekem tetszik, és elvisz a gondolataimban messze a hétköznapokból, segít egy kicsit elviselni a rossz helyet, a rossz világot. Nem mintha pillangókat látnék magam előtt a hallgatásakor, máshogy segít…
A szintetizátor hangszínei néha esetlenek, de egy cseppet sem zavaróak, nem gagyik, és ezt részben direktnek is érzem.
A L’Écume Des Nuits akusztikus részében megint csak a gitár viszi a prímet. De halkan, visszafogottan, miközben mintha szél fújna. Nagyon hatásos, és kifinomult. Ért hozzá Zifond, hogy megérintsen az emberben egy részt, ami valahol az ezoterikus gyógyítóközpontunkban foglalhat helyet. A Loudumban pedig ügyes az effektezés, hallani a közlekedőhangokat a húrokon. Nagyon tudom élvezni, amikor egy lágy reverb ezeket a hangokat felerősíti. Itt is ez jelenik meg. Gyaníthatóan az egyensúly fenntartása végett a következő dalban a szél hangja dominál. A szerző alaposan ügyel rá, hogy ne legyen a lemez túlkomponálva, és ez jó.
Az Orloknál jön a nagy fordulat, hiszen a felétől átvált zakatoló indusztriál black metalba az egyébként halk zajozás. A szél süvítése marad viszont, tehát az összkép rémesen furcsa.
Számomra ez a lemez egy nagyon kellemes felüdülés a sok zord és zajos zene között. Erős a párhuzam hangulatban az elvontabb black metal anyagokkal, csak ez halkan éri el majdnem ugyanazt a hatást. Nagyon jó az atmoszférája, szépen, átgondoltan építkezik. Aki a dark ambient műveket szereti, nem zavarja a monotónia az egyáltalán nem fogja ezt a lemezt hiányosnak érezni, sőt… Nagyon érdekes impulzusok várnak rá. Ráadásul jó hosszú is, tehát többszöri hallgatásra is bőven rejt tartalékokat.
Monotont mondtam? Annyira nem is monoton…
A Dusktone gondozza a Cold Body Radiaton kiadványokat is. Azon projectet működtető M nevű alkotó entitás hasonló hatással volt rám a Deer Twilight című lemezével, pedig az tulajdonképpen fémzene. A Descente című négypercesnél még a Burzum is eszembe jutott.
Idehaza beszerezhető a Neverheard Distrotól.
Az egész meghallgatható a Dusktone oldalán:
<a href=”http://dusktone.bandcamp.com/album/neige-et-noirceur-natura-mortis-sonoris-dusktone”>NEIGE ET NOIRCEUR – Natura Mortis Sonoris (Dusktone) by Dusktone</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
