Nemrég megint rám jött, hogy kiválogassak a promo lemezek közül néhányat, ami látványosan senkinek nem kell, az igazat megvallva nekem se, de az ilyeneken legalább az ember leverheti az aznapi rosszkedvét. Mikor a Living Deäd Lights lemezének vizsgálatába kezdtem, már előre dörzsölgettem össze a kezeim, hogy most majd jól megmondom, és nagyon gonosz leszek.
Punk-rockként futott, ebben a műfajban legalább tíz éve nem találkoztam értékelhető alkotással, sőt inkább több, igaz, nem is különösebben követtem az újdonságokat, de gondoltam hallgattam gyerekkoromban sok Offspringet, tehát megfelelő előképzettséggel rendelkezem 😀
Szóval a lemez, pontosabban a tagok külsőségei ébresztettek rá először, hogy hát izé… ez nem kifejezetten nekem való. Nem mintha a zenekari tagok megjelenésétől tenném függővé a produktum minőségét, akkor még mindig Backstreet Boys rajongó lennék (najó, nem voltam az sose), de ezekből a bácsikból eléggé árad, hogy egy más rétegnek zenélnek. Elég living dead-ek valóban, és szép színes társaság, mert kéremszépen, ez a felállás:
Taka Tamada: vokál/hathúr (Kyoto, Japan)
Alan Dämien: még egy hathúr (Hollywood, CA)
Martin Kelly: négyhúr (Ireland/U.K)
Nick Battani: dobok (Austin, TX)
Ugyanakkor kaptam egyből egy válogatást, hogy kik miket írtak már a lemezről, és persze csupa szépet és jót, az év legvagányabb lemeze, ha a Rolling Stone Magazin mondja, akkor az úgy is van. Meg persze a saját leírásuk, hogy ők aztán semmiféle megkötöttséget nem vállalnak, hallgassak csak bele, összetéveszthetetlen egyediség az, ami rám vár. Na legyen.
Az I’ll be your Frankenstein-nek már a címe se tetszett, az elején a szörnyű sikoly és úgy eleve a kezdet azt sugallta, hogy lesz itt némi hardcore beütés is, mert a bajt mindig lehet tetézni, de ezzel szerencsére leálltak, és végül egy egész pofás refrénnel is megleptek. Mindamellett a mélységes ellenszenvem még húsz percig legalább kitartott, és zordan fegyelmeztem a Living Deäd Lights hejehujára időnként ösztönösen táncoláshoz hasonló mozdulatokra vetemedő tagjaimat. Mégis első végighallgatás után bevallottam, hogy a dolog annyira nem rossz, főleg, ha az ember a hozzá illő elvárásokkal közelít hozzá. Ezért az első mondatom, metálnak nagyon szar, itt semmi keresnivalója. Ugyanakkor ezek a nem szimpatikus srácok slágereket akartak írni, és írtak is 40 percnyit belőlük, egyik szám se lapos, mindnek jól eltalált refrénje van, fogósak a dallamok, kiszámítható és egyszerű az egész, és második meghallgatáskor az ember már azt érzi, régi ismerősök, tudja kívülről. Ez meg azért elég sok zenekarnak nem sikerül, így igazából a pontszámom némi relativizálás eredménye, ez a lemez annak, aminek szánták, tökéletes, csak azért ne ragadtassuk el magunkat…
Nagy hangszeres bravúrokra sem kell számítani, de azért az ilyen amerikai pite soundtrack-en dögivel felhalmozott tini-pop-punk-rocknál valamivel többet kap az ember, a gitárszólók időnként egész egyszerűen nagyszerűek.
Azt már említettem, hogy a nyitó számmal nem voltam kibékülve, bár a második vadulósabb része már egész jópofa. Egy hasonlóan lendületes nótával folytatódik a dolog, a kb. 3 perces számhosszak szerintem pont ideálisak egyébként. A This Is Our Evolution a klipes nóta, eközben az ember baromira érzi, hogy nem ő a megszólított korosztály se (sajnos), ez már kevésbé pörgős, mint a megelőzőek. Az Everybody az egyik kis kedvencemmé nőtte ki magát a lemezen, jó benne az állandóan morgó basszustéma, hangzás terén mondjuk aligha van ok panaszra. A Vacantben a kis bimm-bammolás jópofa, a harangszó még nem rontott el semmit szegény kvázimodó fülén kívül, ezt mindenki tudja. A Follow rám nem volt különösebben nagy hatással, a kicsit bluesosan kezdődő I’m dead to myself viszont az abszolút favorit a lemezen, van valami imponáló lüktetése az egésznek, meg túl is mutat kissé az egész produkción. Az American Eyes megint egy lassabb darab, olyan együtt éneklős refrénnel és ütős szólóval, a pörgős nóták közül meg a Johnny talán a legfogósabb az összes közül. A Hey stranger!-nél talán már kezd kissé sokká válni az ének címen zajló állandó üvöltözés, így kifejezetten jót tesz a tiszta énekes hosszabb kiállás benne. A Falling Down a kötelező ballada, ami ilyen lemezre kell, hogy a hallgató a kis fejében az emlegetett you helyére beilleszthessen valakit, mert úgyis mindenkinek van ilyen. A Ghosts&Saints akusztikus éneklős zárásként egész szimpatikus ötlet.
Szóval így jártam, ránézésre ítéltem, és ez lett az eredménye, nekem tetszik, amit a Living Deäd Lights csinál, de ez még nem motivál arra, hogy benyomjam egy Hangpróbára, ahol nyilván a tizedik hely büszke birtokosává válna.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
