Sajnos akkoriban még nem úgy ment, hogy akkor megnézem őket myspace-n meg bandcamp-en meg mindenhol, inkább úgy, hogy na majd Rockmaratonon megnézzük újra, ha meg nem, akkor átlag magyar zenekar évente tart egy koncertet felénk, majd akkor.
Gondolom páran már felhördültek, hogy el vagyok tévedve, az egy másik zenekar volt, és persze-persze, tudom, de egyrészt mi már akkor is szimplán Cadaveresnek hívtuk őket, másrészt ha a 2005-ben alakult zenekarnak derogálna az előd vagy nem előd felemlegetése, más nevet választottak volna.
Szép emlékek ide vagy oda, a sima Cadaveres volt az, ami már úgy igazán felkeltette az érdeklődésem, és nem csak koncertre ugrálni járkáltam el (bár azt is, mert szerintem élőben még jobban működtek), hanem szerény hajlékomban is fel-felcsendültek a lemezeik. Ez nálam kb. azt jelenti, hogy a produkciót a maga módján nemzetközi színvonalúnak tartom, mert nem én vagyok az a szeretetszolgálat típus, aki akkor is pátyolgatja a magyar termékeket, ha azok nem jók.
A 2010-es évtizedforduló táján aztán voltak ilyen-olyan tagcserék, kíváncsian vártam, mi lesz ebből; a látványos változás, azaz az énekesváltás ugyanakkor teljesen pozitív csalódás volt. Lett egy lágyabb, éneklősebb oldala a zenéjüknek; korábban kissé azt éreztem, hogy a vokál csak egy a kétségtelenül legmarkánsabb elemnek, a gitárnak alárendelt minden más közül, Zoli hangja viszont egy másik pólus lett vele szemben – ami meglehetősen izgalmas újdonság. És hogy működik, annak bizonyítéka a 2010-es mindStream, ami nálam kedvencként végezte. Élőben se veszett el semmi, se a hatás, se a lendület, Zoli meg még éneklés közben is tudott mosolyogni, így a felénk sajnos szokásosan szánalmasan alacsony számú közönség meg volt győzve.
Szóval a végeredmény szerintem nem csak hogy elfogadható, de egy minden korábbinál jobb Cadaveres lett.
Három évi aktív koncertezés után (amiben ugyan akadt nem egy eset, hogy a városnév mögötti zárójelben nem H betű volt, sőt olyan is, hogy D, de hiába reméltem, hogy kint nézhetem meg őket) itt a Demoralizer. Az előző anyaggal ellentétben, amit az ember nagy érdeklődéssel várt, hogy mire mentek, itt azon lepődtem volna meg, ha valamin meglepődtem volna; a mindStream szerintem egyértelműen megmutatta, milyen lesz az új Cadaveres, bebizonyosodott, hogy a dolog továbbra is működik, és lehet ugyanott folytatni. Így is lett.
A 10 szám – kb. 40 perc hosszúságú (rövidségű?) Demoralizer külsőségei szépek, szőrösnapraforgó, a szövegkönyv olvasgatásától a betűtípus elveszi hamar az ember kedvét, hiába lenne pedig érdemes. Egymás alá téve jól néz ki, hogy az összes szám elején ott a The szócska, viszont ha írni kell róla, előhozza a címcsonkítás csúnya szokását nálam, mert a két névelő egymást követését a fejemben aláhúzza a helyesírás ellenőrző, legyenek bármilyen nyelven is.
A Chief erős nyitás, mind dallamosság, mind kemény gitártémák terén, amit egyrészt nem lehet mozdulatlanul hallgatni, másrészt az ember jólesően nyugtázza, hogy azon kevés zenekarok egyikét hallgatja, amiből tetszőlegesen kivágott 5-10 másodperc alapján kevésbé vájtfülű hallgatóság is simán felismerheti az előadót.
Ugyanezt a hatást erősíti a Pilgrim váltott énekes megoldása, a tiszták különösen szépen sikerültek, de mielőtt az ember elérzékenyülne, következik The Teaching címmel a lemez talán legütősebb dala, ahol szimpatikus módon hagyják a basszust külön is szóhoz jutni. Személyes kedvencem a Questions, egyrészt itt a legizgalmasabbak a gitártémák, másrészt az a túlvilági ének a versszakokban megintcsak nagyon eltalált. Ezt követően The Quest címen bemutatkozik a Cadaveres valaha írt legslágeresebb száma, tessék vele barátkozni, nem hiszem, hogy nehéz lesz, és ilyen is jöhet még. A Crooked kissé a régebbi időszakokra emlékeztető, ütősebb dal, felütését-zárását hallva még a következő The Belief is ezt a sort bővíti, ugyanakkor itt érezhető a legjobban, amit korábban írtam, hogy Zoli hangja egy új, nagyon markáns ellenpólust képez, és a refrénnél már nyilvánvaló, hogy ebben a számban ez a domináns. Az instrumentális darab egyszerűen szép, a címével nemigen tudok mit kezdeni, de annyira nem is akarok. A Butterfly újabb pörgős dal, aminek hallatán az ember azonnal Cadaveres koncertet akar, az Origin pedig ideális, kissé talán múltidéző lezárás.
(Illetve kap az ember ajándékba még egy Rebel Yell feldolgozást, amitől nyilván nem fog hasra esni, de gondoltam megemlítem, mivel itt az oldalon nem annyira rég felmerült a kérdés Naga kolléga részéről, mi értelme a feldolgozásoknak egyáltalán. Ez meg szvsz egy mintapéldány, hogy lehet ezt jól csinálni, mert egy egyedi hangzással rendelkező zenekar játszik el egy mindenki által ismert, más stílusú számot, arra úgy átültetve a saját karakterét, hogy bár az eredetiből minden benne marad, mégis jobban tükrözi már a feldolgozó zenekart; és mellékesen se ők, se az nem válik röhejessé. Hálistennek a Rebel Yellt már feldolgozták mások is, így lehet összehasonlítgatni; német zeneadókon szocializálódott gyerekként azóta se tudom kiverni a Scooter vetített vámpírluvnyás klipjét a fejemből, de ott van a Children of Bodom verziója is, amit szintén lejjebb rangsorolnék, nem azért, mert őket nem szeretem – denemám – , hanem mert a saját képre formálás nem sikerült, ha azt az egy számot hallanád, nem olyan zenekarnak képzelnéd a Bodomot, amilyen. Értem? Na okosság vége.)
Van már két klipes nóta is, nekem ez tetszik jobban, olyan szédületes, bár napraforgómezőn frappánsabb lett volna. Karfás székben nézd, mert leesel.
Összességében egy az eddigieknél slágeresebb produkció a Demoralizer, amire ha akadnak is fanyalgók, biztos vagyok benne, hogy ők a kisebbség. A lemez kiváló, a Cadaveres zenéje jól működik, nem tűnt el belőle semmi az évek során, legfeljebb az arányok mások, maradt az igényesség, ellenben színesebb és izgalmasabb lett, szóval csak így tovább és persze remélem hamarosan egy pécsi fellépés keretei közt is meggyőződhetek róla, hogy nem felejtettek még el jó koncertet összehozni sem.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
