No hát, mivel a március 29.-i második ‘forgács találkozó nem csak egy egyszerű csapatépítés és májleépítés volt, hanem bizony promo casting is, így bevágtam magam a nem létező bőrkanapéba és mindenki maximális megrökönyödésére lecsaptam erre a digipack lemezre, aminek a borítója inkább vicces mint hatásos, a számcímek pedig erős hímsovinizmust árasztanak. No mindegy, nem vagyok nagy rákenroll arc, de hadd szóljon…
Aztán az első vészjelek – ahogy megpróbáltam elmélyülni a csapatban – meghozták szépen sorban a többit is. Először is, nem átallott a banda négy! oldal promólevelet kiküldeni, ami valahol megerősítette bennem a megalománságra való hajlamot, főleg, hogy az a négy oldal szemérmetlen öntömjénezéstől hemzsegett. Ők Chicago, sőt az egész rocktörténelem legtökösebb bandája, legyalulják a kontinenst kelettől nyugatig bla bla bla… Mondjam még? Van tovább is! Facebook – 374 követő. Na jó, ne legyünk gonoszak, valószínűleg a lucskos muffos bár-rockra egész héten éhező tömegek a traktoron lógnak, nem az interneten. Ja a honlap? Egy infantilis örök lúzer kitartó munkája, ami az Amiga és C64-es korszak bármelyik játék betöltő-képernyőjének a büszkesége lehetett volna. Ha az a volna ott nem volna ugye.
Na de ne pofázzak már ennyit feleslegesen, ugorjunk a zenére. Minden eddigi savazás ellenére (ami kijárt a négy oldal promó levélért cserébe) nem igazán lehet földbe döngölni az önimádó Rich és díszes kompániájának lemezét. Hogy mit kapunk? Amolyan korrekt ‘B’ kategóriás glam rock / hard rock keveréket, totálisan korrekt hangszereléssel és megszólalással. A csapat által is lépten – nyomon harsogott Kiss párhuzam totálisan áll, meg ugye jöhet az összes többi nagy név is, mint Ted Nugent, AC / DC, James Brown, az európai vonalról pedig rokonítható (bár némi szentségtöréssel csak) a Hellacopters és a Turbonegro szellemiségével. Természetesen a stílus hívei biztos vagyok benne, hogy ezer másik meghatározó csapatot ki tudnak emelni párhuzamként, hiszen a lemez 8 tétele semmi mást nem akar, csak is a jól bevált standardok között szórakoztatni. Érzésem szerint szórakoztatni, elsősorban magát a csapatot, másodsorban a közönséget, akiket közelről sem leszólva, de hullára nem érdekli, hogy mi szól egy füstös chicagoi kocsma színpadán, miközben a sör habzik, a jégkocka lassan felolvad a dupla bourbon alján. Rich hangja semmi extrát nem tud, totál limitált, de legalább tisztában van vele és megoldja a feladatát. A hathúrosoknak pedig minden a kisújában van amit tudni kell ehhez a zenéhez. Totál nem lehet ezen a faék egyszerű zenén mit agyalni. Még a maguk módján változatosak is tudnak lenni, ahogy variálják az összességében klisés paneleket. Szerintem ezt fogják tolni a környékbeli bárokban amíg le nem esnek a színpadról.
És jól is van ez így. Tényleg semmi mást nem akar a csapat, mint hangosan játszani, megrágni a megrágott csontot és távolról ugatni a nagyokat. Tudjátok, hogy mi a vicc? Ordít az egészről, hogy négy örökrajongó „gyerek” harminc éve leteszi a melót, bemegy a garázsba, benyomja a kis motyóját és dönget pár sör mellett. Aztán ez így 30 év alatt nagyjából elérte a korrekt színvonalat. Sőt, talán azzal sem tévedek nagyot, hogy itthon ezt a szintet iszonyat kemény melóval, megfeszülve is csak kevesen érnék el. Semmi különösebb gond nincs a Respect The Rich-el, aki ezen a vonalon mozog, simán utána kereshet, a kocsiba nyáron mindig jól jöhet egy ilyen lemez. Különösebb cél és értelem nélkül. Rock!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
