Adott tehát a Turbo zenekar, állati kreatív név, gondolom direkt azért csinálnak emberek ilyesmit, hogy aki szemét mód letölteni akarja a dolgaikat, ne tehesse olyan egyszerűen, meg hogy Facebookon, ha fent is vannak, ne legyen esélyed megtalálni. A Turbo a lengyel heavy metal szcéna fényes csillaga, őszinte, kőkemény, milliós lemezeladásokkal világszerte (gondolom a német- és angol nyelvterületre kivándorolt lengyel munkások hozzájárultak némiképp ehhez a jó statisztikához), tehát nem akárkikről van itt szó. Az általam birtokolt The Fifth Element immáron a 16. lemezük, amitől először leesett az állam, hogy ez még akkor is sok, ha a poznan-i zenekar 1980 óta létezik, aztán visszatértem az alapjaimhoz, és megnyugodtam. 16 lemez nem is olyan sok, ez nagyjából megegyezik a Pokolgép lemezek számával, ha a koncertes meg best of produkciókat nem számoljuk, de nyomába sem ér az OSSIAN-nak. Naná, hogy nem.
Nagyjából sikerült is felfognom, hogy ez a „hú mekkora királyok vagyunk” hozzáállás a bemutatkozásban talán nem kamu, csak itt tényleg valami hasonló jelenségről van szó, mint a mi említett zenekarainknál. Nem egy nagy meddőhányó az egész, nem csak ontják a lemezeket a nagy semmibe, de mivel ezt általában lengyelül teszik (a Fifth Elementnek is van Piąty Żywioł nevű bátyja, aki 2013-ban született, de a fordítás időigényes munka, tudom én), nyilván lengyel közönségnek, és ez a nagy nyitunk angolul a világ felé pont akkora hatást gyakorol szegény világra, mint ahogy a magyar harcosok is meghódították azt a maguk angol verzióival. Arra mindenesetre jó, hogy így most van némi betekintése az embernek, bár ha a lengyel változatot küldik, akkor is lett volna, de mindegy.
Szóval a lemez egy órányi örömet ad a világ prole… heavy metal rajongóinak, 11 nóta + egy bónusz szám, a 11. természetesen az átlag 4 perces hossz helyett 8 perces, szóval ott látványosan nagy dolgok fognak történni.
A Think And Fight igazi in medias res, semmi intro meg egyéb cécó, lendületes nóta, sokszor ismételgetve a refrént, és az embernek már van is valami képe a Turbo-ról. Tomasz Struszczyk énekesnek elég jó torka van, és tényleg olyan klasszikus heavy metal hangja, amin mindig el tudok csodálkozni, hogy ilyet hogy oszthatott a természet ennyi embernek. A ritmus szekció inkább csak úgy van, hangsúly rajtuk nem volt, nincs, és nem is lesz, pedig a basszeros akkora király, hogy élőben már játszott a Kreatorban is, meg mellékesen az egyetlen alapító tag Wojciech Hoffmann mellett, aki feltételezem a frontember és szólógitáros, bár ez konkrétan sehol nem derül ki, hogy utóbbi tisztséget ő vagy az egész rokonsága keresztneveit is viselő Dominik Jan Maria Jokiel tölti-e be.
Az említett dalnak van egy kis korai Iron Maiden íze, úgy leginkább az olyan dalokra hasonlít, amit az ember idővel már átléptetett a lejátszóban, mert olyan semmilyenek. A következő nóták alacsonyabb tempóra kapcsolnak, így a gitárszólók sokkal jobban hatnak persze, amit nem sajnálnak tőlünk. Érdekes a címadó szám a lassú éneklős felvezetéssel, itt megint ilyen Maiden – Iced Earth számok villantak be, bár ez lehet csak az én hiányos műveltségem miatt van. Mindenesetre ezt a dalt kétségkívül szépen megírták, még ha az énekhang magassága nálam időnként már kint is van az elviselhető magasságból, de a Brave New Worldben is, azt mégis szeretem (kicsit arra emlékeztetett, azért említem). A Smash The Wall-ba visszajön a lendület, mikor éppen nem megy a „fogjunk le időegység alatt minél több hangot a gitáron” szólózás, egész kellemes dallamok jönnek, van sikoly is, szóval gondolom koncerteken örömmel várják ezt a dalt a hosszúhajúak, és ebből készült a bónusz akusztikus verzió is.
A Handful Of Sand kissé számomra a gomb köré varrt kabát hatást érte el, van egy fogósabb lassulós, gitársiratós, sikoltós belassulás benne, és lassulni csak úgy lehet, ha van honnan, ezért körülötte van a körítés. A Relentless a Kalapács Angyal című női körökben különösen nagy sikerű számának lengyel megfelelője, úgy tűnik, a heavy metal olyan közös nyelv, amin egymáshoz nagyon hasonló módon lehet érzelmeket kifejezni. Az Amalgam-ra felocsúdhatnak a titokban kissé elérzékenyült fanok, direkt ilyen gitáros ujjgyakorlattal indul (heavy metal gitárostól tanultam anno a nagy hangszeres tudományom, ő nyomott ilyeneket unalmában közben), sőt, igazából az egész szám az, ez egy instrumentális darab.
A Light Up The Night megint a koncertre járóknak íródott, a This War Machine meg maga a döbbenet, vagyis én a versszaknál néztem csak, hogy ez mi a rigótollas kandúrmosoly, rosszul lett az énekes, vagy mi történt, leginkább az AC/DC számomra mindenkor élvezhetetlen énekét próbálják itt utánozni, részemről ez a szám egyszavas, youtube-on meg persze pont ez van fent, így inkább a lengyel verziót kapjátok a címadóból – szép ez a nyelv 🙂
És végül eljön a 8 perces Blues Measured By The Clock Ticking, cseppet sem meglepő módon egy amúgy nem különösebben kiemelkedő szám kap itt 3 perc lassú felvezetést, meg egy levezetést, meg gitárszólót, meg az utolsó refrénben kórus is van.
Szóval ilyen a lengyelek hazai heavy metalja. Nem rossz, nem vállalhatatlan, de még sok vodkát kell inni, ha a nemzetközi szintér némiképp erősebb ellenfeleihez fel akarnak nőni. De szerintem igazából nem akarnak.
És tessenek örülni, hogy európaiak, mert a tengerentúlon csak holnapután fog megjelenni a lemez. Annak meg végképp, hogy hamarosan az azonos nevű magyar zenekar friss anyagáról is várható egy ismertető, no nem tőlem 🙂
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.