Siculicidium
Hosszú út az örökkévalóságba

(Sun & Moon Records • 2013)
boymester
2014. május 29.
0
Pontszám
8

   Félelmetes magasságban kezdtek tornyosodni manapság a promóciós lemezek a lejátszóm tetején, jobb sorsra és némi odafigyelésre várva, sajnos legtöbbször egyéb elfoglaltságaim miatt az utóbbit tudtam csak garantálni egy-egy lemez számára. Ez az áldatlan állapot kivételesen pozitívumot is hozott, leginkább a Siculicidium (egy gyászos történelmi esemény, a székelygyilkosságok latin elnevezése) számára, akik kimondhatatlan nevük mellett olyan különlegességgel is rendelkeznek, hogy magyar nyelven ontják saját fekete fémjüket a világra egyenesen Erdély vadregényes, ámbár erőteljesen nyugat-európainak tekinthető részéről. A hosszadalmas pályafutással rendelkező, magáról nem túl sokat eláruló formációnak második teljes kiadványához van szerencsék a Hosszú út az örökkévalóságba című koronggal, aminél találóbb címet nem is adhattak volna ennek a fura, mégis egyre inkább beszippantó produkciónak. Első körben a pofás borítóval ragadt meg az anyag, ami az amerikai Shaun Beaurdy munkája, akinek honlapján azóta többször is elidőztem.
   A véleményem szerint valamivel jobban sikerült Utolsó vágta az Univerzumban hangulatát mélyítik és gondolják tovább, de már kevésbé egységesen, erőteljes minőségbeli különbséggel az egyes dalok között. A korábban több dühvel, haraggal operáló dalokat a csendes tiltakozás, a hiábavaló, de megtörhetetlen ellenállás hangulata váltotta fel. A közel 40 perces mélabú és érzékszervekkel is felfogható pusztulás a Végtelen úttal kezdődik, ami rövidségével akár intróként is szolgálhatna, a ráhangolódást sikeresen megteremti. Egyenes folytatásaként érkezik A bomlás illata, amin már komolyabb szerephez jut a helyenként igencsak idegesítő vokális képességekkel megáldott Béla Lugosi (tényleg ez a művészneve), de itt ez még nem okoz gondot, mert a dal rendben van, főleg az éneklésre késztető refrénnek köszönhetően (Hulljon a vér patakokban…).


A Lesben álló sötét menetelése és lüktetése szintén kellemes, valami furcsa, szertartás szerű mágia is beleszivárgott ebbe a monoton kántálásba, ami nosztalgiaérzésekkel töltött el pillanatok alatt. Személyes favoritommá végül a remek kezdést követő Kozmikus zuhanás vált, amin belül még magam sem tudtam eldönteni, hogy érdekes undergroundot, vagy amatőr garázszenekart hallgatok-e, de a varázslat itt is működni kezdett egy idő után, mára pedig naponta kerül elő a dal. Az Ezek vagyunk egyfajta öndefinícióként működik a zenekarnál, amolyan helyzetjelentést ad arról, hogy a világ bármilyen igényének figyelembe vétele nélkül a zenekar létezik, az erdélyi magyarok léteznek és ezen semmi nem változtathat… Kivitelezésében hagy kívánni valót a dal, de érzelmi töltetben verhetetlen a lemezen. A trombita hangokkal megtámogatott Melankolikus transzcendens az egyetlen tétel, amivel sehogy sem tudtam mit kezdeni, pedig nem lóg ki a sorból, talán az ének gyengébb még a „már megszokottnál” is. A címadóval zárják végül a lemezt, ez a kiadvány második legerősebb dala, saját hangulattal és világgal rendelkezik, számomra még Kátai Tamás régebbi dolgait is sikerült megidéznie. 
   Rengeteg hallgatás után kapja ezt a pontot a zenekar, mert minden hibája ellenére valahogy mégis szerethető, utat talál tudat alatt, átitat és megfertőz saját létével. A nagy kiadóktól, producerektől, rajongótáboroktól távol megnyitották lelkük sötét zugait, betekintést adnak vívódásaikba és erre vagy vevő lesz valaki, vagy nem. 

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.