Infestum

Monuments of Exalted (2014)



Az indusztriál black / death bandák számomra mindig is érdekes halmazát képezték az extrém zenék világának. Egyrészt mondhatjuk azt, hogy az elektronika iszonyatosan messze áll a metaltól, szöges ellentéte mindennek, amit ez a vonal képvisel. Másrészt az is igaz, hogy kevés olyan zenei / hangkeltési eszköz létezik, ami képes ennyire zord, technokrata és szélsőséges miliőt teremteni, ami képes az elemi pusztításnak és agressziónak egy magasabb fokára emelni a black / death bandákat. Már persze azokat, akik ez irányban mozognak. Egy másik igencsak érdekes vonzata az elektronika használatának az, hogy míg a black – death egy jól körülhatárolt, markáns stílusjegyekkel rendelkező és kiforrott zenei világ, addig a hozzáadott elektronika ezerféle lehet és ezerféle irányba eltolhatja az összképet. Ezért is izgalmas ez a rideg, kietlen és embertelen világ, ami valójában színesebb zenei paletta, mint azt gondolná az ember.

Az Infestum egy 2000-ben alapított fehérorosz industrial death csapat, akiknek a Monuments Of Exalted című anyaga immár a hatodik kiadványa és a harmadik nagylemeze. A csapatot nem nyeretlen ficsúrok hívták életre, hiszen Ion The Saint vokalistán kívül minden zenész számtalan projektben érdekelt. Talán hazánkban is a legismertebb mind közül a szintén industrial vonalon mozgott ID:Vison lehet, na de nézzük mit is kínál a Monuments Of Exalted.

A nyitó Void of Nebulae azonnal egyértelművé teszi, hogy aki nekifut a lemeznek, annak miben lesz része. Vészjósló, ambient effektekkel felvezetve robban be az a fajta űr death / black egyveleg, ami kíméletlen szegelésével, lüktetésével és a számtalan elektronikus fertőzéssel egyfajta kozmikus pusztítást, univerzumok közötti végtelen űrcsaták képét festik vérrel az elme kognitív felületére. A masszív blasztokat csak kétlábgépes menetelések lassítják pár pillanatra, hogy pár pillanattal később egy elpusztíthatatlan harci gépezet képében térjen vissza a totális őrület kvintesszenciája. Bár az első két tétel kompromisszummentes csontdarálója nagyjából a The Amenta pusztításával rokonítható, azért az összkép ennél szerencsére messzebb mutat. Az üdítően adagolt zongora – hegedű effektbetétek és a lemez közepe felé haladva a tempó kimértebbé válása létrehoz egy olyan zenei aurát, ami egyszerre képes megidézni a Dimmu BorgirDeath Cult Armageddonjának sivárságát és a Vergeltung Exploration of Space-ének indusztriális kaleidoszkópját. Szerencsére a szuperszónikus pusztítás ellenpontjaként időről időre megjelennek a Temple of Mirrors és a címadó Monuments of Exalted fémjelezte középtempós, menetelős tételek is. A tempó időszakos lassulásával szerencsére az apokaliptikus összhangulat nem gyengül, sőt, megjelenik egy olyan ritualisztikus behatás is, ami számomra hangulatilag a legutóbbi Behemoth lemezzel rokonítható. A lemez egyetlen feldolgozás tétele a The Evil One a Venomtól, ami harmónikusan illeszkedik bele az album összképébe, tökéletesen felvéve az Infestum univerzumának minden stílusjegyét. A lemez záró harmadának markáns képet adó Zero Beyond, Obsidian Exile és Renaissance hármas a lengyel Thy Disease-re hajazó death metalosabb megközelítésben teljesíti ki a banda által megnyitott kapukon kíméletlenül áramló éjfekete őrületet.

A lemezt tökéletesen levezető monumentális címadó dal kerek egésszként, jól megszerkesztett formában vezeti le a felgyülemlett energiákat és vezet el egy olyan tudatállapotba, amiben egyszerre van jelen a teljes megsemmisülés, zenei túltelítődés és az azonnali vágy az audiális pusztítás megismétlésére. Szerencsére a csapat kiemelten kezeli a külsőségeket is, így a promófotók és a számtalan verziójú logók, jelképek egyfajta megszerkesztettség, tudatos tervezés érzetét keltik, ami számomra végtelenül szimpatikus. Még akkor is, ha ezek a külsőségek tagadhatatlanul a Behemoth és a Vesania képviselte vizuális világ másolatai. Azt hiszem, mind a külcsín, mind a belbecs tekintetében kiváló 42 percenyi indusztriális pusztítást kínál a csapat annak, aki vevő erre a világra.



augusztus 16.,
augusztus 26.,