The Black Rain

Water Shape (2014)

 Fekete eső. Az biztos olyan, hogy néger gyerekek potyognak az égből – hát lehet szegénységi bizonyítvány, de első látásra pont ennyi ép gondolatom támadt az egyébként egészen világoskék esőcseppet ábrázoló lemezborítóra nézve. Illetve, hogy a zenekari logó, ami nagyon trükkösen épül fel, mert a B betű egy fordított R, na nem az orosz verzió, hanem ez teljesen fejtetőn áll, kissé erőltetett. Hátul a zenekar áll egy Pécsi-tó méretű pocsolyában, a kép vagy meg van kissé nyújtva vertikálisan (karcsúsítás, jó dolog), vagy mind a négy srác tojásfejű. Jó.



Belül már akad info is, egy egész bekezdés okoskodás a lemezcímről, ami ugye Water Shape – what is the shape of water? It’s simple: the water doesn’t have any form! Csakúgy, mint a Black Rain zenéje, ami nem ismer korlátokat, határokat és kötött formákat, na hát szóval kínos az egész úgy, ahogy van. A zenekarról meg annyi derül ki, hogy nagyon ígéretesek Olaszországban, Bologna-ból jönnek 2002 óta, ahonnan ugye jöttek már jó (a szósz) és rossz (a rendszer) dolgok is. 2010-ben hozták össze a négy úriembert a csillagok, koncerteztek, számot írtak, lemezt írtak (2012-ben a Night Tales-t), rocktörténelmet írtak, és eljutottunk 2014-ben a Water Shape-ig.

Szokásomhoz híven meglehetősen szkeptikusan fogtam hozzá a lemez hallgatásához, és hát úgy is maradtam még egy darabig. Különös tekintettel a „unique voice”-ra, ami leginkább unottnak és színtelennek tűnt, esetleg valami béna Glenn Danzig utánzatnak (mert hát azt a hangot érdemes utánozni). Nem is tudom, hányadjára jöttem rá, hogy de hát ez a lemez jó. Tulajdonképpen mind a 47 percig jó.

A kezdő Shadows kissé béna nyitó basszustémájából és számomra nem túl megnyerő énekéből ez még ugyan nem következett olyan egyértelműen, ugyanakkor a refrén már egész meggyőzőre sikerült, és ha az ember nem figyel oda magára kellőképpen, akkor a Dance with me felszólításnak időnként eleget tesz, mert a szám dinamikája bizony magávalragadó. A következő Mesmerize olyan szimpla klasszik rock, amit talán az egész értelmes szövegek emelnek ki mégis a sorból. Legalábbis a többihez képest értelmes szövegek, mert amúgy kissé gyerekes és röhejes az egész, de erről még később.



A harmadik dalhoz klip is született, az is nagyon vicces, meg az egész szám is az egyébként, az a szerencséje, hogy angolul hiába értem, nem égetik ki ugyanazok a baromságok az agyam, mintha magyarul hallanám, hogy a Sors könyvébe pár szó csak ennyi, így van jól, így kell ennek lenni, rocker vagyok, vállalom 😉
A következő (S)He’s So Amazing az egyik legdallamosabb szám a lemezen, ahol van egy kissé a vonyítás irányába hajló vendégénekes is – csakúgy, mint maga a Black Rain zenéje, a sztori sincs túlbonyolítva a világlegjobb csajáról, akit csak le kell szólítani és már mehetsz is utána 5 perc múlva a budiba. Ezt követően egy Robert Johnsonnak szentelt dal következik, amiben talán kicsit jobb a gitárszóló ennek örömére, mint a többiben, és az egészben annyi a meglepő, hogy aligha egy ilyenforma bluesgitárost hinnék a Black Rain példaképének, de ha ő, akkor ő.
A Times of Trouble az első lassabb és lírai szám a lemezen, ami meglehetősen jól áll nekik, noha a szólózást itt sikerül túlzásba vinni, mármint szerintem ha 4 percből 1 azzal megy el, az sok. A Brand New Shoes-ról ha nem jutna eleve Takáts Tamás örökzöldje eszembe, akkor erre még rásegít, hogy ez a szám tényleg egész blues-os, és a refrénje megintcsak agybanragadós típus, bár a shoes-blues rím szerintem gagyi.
A Without Love meglepő módon a kötelező szomorú szerelmes szám, ha szerelem nincs is, vendégzenész van – igazából erre a számra annyira nagyon azért nem vagyok vevő, kicsit túlcsordul, de mindegy. Cserébe a következő Flamenco Dancer a kezdetétől fogva kreatív, különös tekintettel a kis flamenco beütésű basszusszólóra, hát ezzel teljes a boldogságom.
Az instrumentális szám elég szolidra sikeredett, de ha ők így élik meg azt, hogy Naked, akkor jó.
A zárószám kötelezően a leghosszabb, ezért itt a dobos cserejátékos, a sajátjuk bizonyára nem bírja 8 percig. Egyébként ez a King of Stones névre keresztelt dal olyan, mintha többet ragasztottak volna össze, szóval a 8 perces dalok írásához még fel kell nőni, de még mindig inkább ez, mint hogy valami szintifüggönyös kórusos trükk legyen a meghosszabbítás apropója.

Na, hát ilyen a víz formája, sehogy sem illik a cím a lemezhez, de ám legyen. Szerény véleményem, hogy az anyag korántsem rossz. Annyit egészen biztosan elértek, hogy nem csak muszájból hallgattam meg sokszor, hanem saját örömemre is. Szerintem még vihetik valamire, bár nem ezen az oldalon lakik a legtöbb potenciális rajongó.



augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,
augusztus 19.,