Cavalera Conspiracy
Pandemonium

(Napalm Records • 2014)
2014. november 22.
0
Pontszám
9

Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, a Cavalera műveket nem nagyon kell bemutatni senkinek sem. Az ős Sepultura sokunk fiatal (vagy kevésbé fiatal) korának volt meghatározó zenekara. A bandát az esetek 90%-ban mindenki a Cavalera tesókkal azonosította, akiknek az árnyékában ott volt egy Andreas Kisser és Paulo jr. is, hogy teljes legyen a banda. A sors fintora, hogy pont a csapat arcát képező testvérpár került az anyabanda keretein kívülre. Hogy mennyire az arcát vesztette el a csapat azt jól fémjelzi, hogy 18 évvel a szakítás után még mindig sokunkban Derrick Green az „új srác”. Közben meg felnőtt egy generáció… Az, hogy mi és miért és persze, hogyan történt, már történelem. Talán a négy tag maga is tökéletesen különböző négy történettel állna elő. Ami bizonyos, hogy az utolsó közös aktusként megszületett Roots a kivált Max Cavalera szóló zenei pályályát a Soulflyban éveken és lemezeken keresztül meghatározta. A dolog pikantériája, hogy a kezdetben általánosan elutasított Soulfly ma már klasszikus és igazán egyéni arccal bíró lemezeinek az első 4-5 album számít. A mély dörmögő lehangolt nu metalos sound, a törzsi ritmusok, sokszor csak natív hangszerelésű betétek és egyéb finomságok egy markáns képet adtak Max zenei irányvonaláról. Aztán a Conquer környékén történt valami. Leginkább az, hogy Igor és Max nagyon helyesen kibékültek, újra egymásra találtak emberileg és zeneileg is. Valószínűleg Max zenei elvágyódása, a klasszikus brazil ritmusokban és hangszerelésben megtestesülő önterápiája és talán menekülése is a testvér visszaszerzésével azonos pillanatban tűnt el a zenei eszköztárából. Ez a pillanat volt az is, amikor Max, mintegy a regressziós hipnózisból ébredve Igorral gyakorlatilag ott folytatták a közös munkát ahol utoljára egységben és konfliktusok nélkül alkottak, ez pedig az Arise / Chaos A.D. párosa lehetett. Természetesen a Cavalera Conspiracy 2008-as megalakulása zeneileg a Soulflyra is akkora hatást gyakorolt, hogy az évente felváltva megjelenő lemezeket szinte meg sem lehetett különböztetni egymástól. A dolog pikantériája, hogy a két testvér egyesülése szabad utat engedett a felgyülemlett feszültség zenei megformálásának, ami gyakorlatilag egyfajta egymásra találás, közös feldolgozás és feloldozás szindrómát alakított ki mindkét csapatban, mintegy öt éven keresztül. Az a folyamat is kiválón végigkövethető, hogyan válik a stílusgyakorlat és egyszerű múltidézés ismét kreatív alkotássá, hiszen mindkét csapat egyre erősebb lemezekkel áll elő, bár a stílusazonosság a Soulfly és a Cavalera Conspiracy között 2013-ig egyértelműen adott volt és teljesen eltüntette az előbbi banda szépen felépített egyéniségét.

Gyakorlatilag 2014-ben szinte már nem is várhatott az ember mást egy új Cavalera lemeztől, mint amit az elmúlt 6 lemezen kapott. Lecsupaszított klasszikus Cavalera thrash jellegű dührohamokat Max nem túl épületes szövegköpködésével, ami kimerül a „Fuck art – let’s kill, Fuck this – let’s kill, Fuck that – let’s kill, Fuck them – let’s kill” jellegű felszínes aszfaltbölcsességekben. Tovább riasztott a Pandemonium jelképekből, utalásokból összetákolt világokat pusztító tankot egy okádék zöld háttér előtt megjelenítő brutálisan randa borítója is. Vagy éppen mégse? Vagy éppen határozott jele volt ez annak, hogy kiléptek a komfortzónából és van olyan erős a zenei anyag, hogy megengedhető egy extravagáns, hova tovább ronda borító a csomagolásához? Utólag számomra egyértelművé vált, hogy ez utóbbi eset áll fenn. Na persze a tesók annyira nem léptek ki a komfortzónájukból, hanem egyszerűen talán elkezdett működni a kettejük közötti kémia és stílusuk mestereiként nem csak a kötelező gyakorlatokat végezték most el, hanem megpróbáltak a bemelegített végtagokkal és zeneszerzői elmével újra alkotni és létrehozni olyasmit ami eddig nem volt. Ez persze erős túlzás, hiszen zeneileg már évekkel ezelőtt kijelölték a közös útjukat. Csak éppen eddig még nem sikerült olyan zenét összehozni ami bír érdekességgel, saját karakterrel, ami zeneileg fenntartja a figyelmet.

Nos a Pandemonium ilyen lemez lett. Először is eszközöltek a srácok egy-két apróbb változást a hangzásban, amitől a Pandemonium azonnal elkezdett élni és lélegezni. Mély, koszos és naturális a hangzás, amiben Max hangja szinte elveszik, de legalább is vissza van húzva és olyan mélyre keverve, hogy szinte hörgésnek tűnik. Az eddigi pengeéles hangzás és penge zenei egyszerűség, amin kiskirályként trónolt és hatalmaskodott Max orgánuma és szövegköpködése, most egyfajta masszaként olvad egybe a teljes zenei hangzásképpel. Persze tagadhatatlan, hogy 1000%-ban klasszikus Cavalera minden gitár riff, ami egyfelől markáns stílusjegy, másfelől kétélű fegyver, mert ha nincsenek jó dalokba formálva ezek a témák, akkor az átlagosnál is hamarabb az unalom tengerébe merítik a lemezt. A sok kis apró zenei csemegével (természetesen ez az ő szintjükön értendő) a Pandemonium ügyesen menti meg magát. Pedig a hangzás újdonságán kívül a nyitó Babylonian Pandemonium még nem kecsegtet nagyon mással, mint az eddigi lemezeik bármelyike. Fejleszakasztó tempó, védjegy szerű köpködős refrén és sikító szóló. Bár a dal összhatása azonnal a Prophecy / Dark Ages korszakos Soulfly-t idézi meg, ami számomra bizakodásra adott okot. Ami már az első pár szám alatt egyből leszűrhető, hogy nem csak a hangzáskép lett koszosabb, hanem a gitárok játéka is sokszor maszatol (jó értelemben). Össze-vissza csengenek keresztbe a kitartások, ami a mechanikus megszerkesztettség helyett egyfajta élő és organikus játékot varázsol elő. Az először kiszivárogtatott Bonzai Kamikazi még egymagában nem ütött, a lemezen viszont csak erősíti a kezdést és a Roots-ot idéző efektjeivel, tamozós kis belsejével valahogy kezd megelevenedni az a Cavalera tesók fémjelezte zenei univerzum, amit imádtam 1996 környékén és amit aztán megint imádtam 2005 környékén és láss csodát, talán működik a 9 éves ciklus a srácoknál, ismét imádok 2014-ben. A Scum jellegű kirohanások mellett az ismét megjelenő 4-5 perces dalok is jól jelzik, hogy az organikus hangzás mellé szerencsére visszatért egy olyan szerkezeti megfogalmazás is, ami a saját eszköztárukon belül komplexnek és összetettnek is nevezhető. Gyakoriak a tempóváltások, kiállások, effektek, törzsi jellegű átvezetések és betétek, amik mind megadják azt az apró pluszt, ami az elmúlt 5-6 CC és Soulfly lemez végletekig egyszerűsített és polírozott Cavalera thrash-ét rövid időn belül unalmassá és repetitívvé tette. A Cramunhao sztorizós vonalvezetése, az Apex Predator elektronikus zajai, az Insurrection azonnal bomlott szólóval történő berobbanása és a Chaos A.D.-t idéző refrénje, a Not Loosing The Edge tiszta gitárpengetős dallama mind, mind arról árulkodik, hogy ismét számokban, koncepciókban gondolkoznak a srácok, ismét van tudatos kreatív munka a dalírásban, ismét rendelkezik minden egyes tétel karakterrel és önálló arccal. A lemezt záró HC-s brazilos Porra pedig tökéletesen keretbe foglalja mindezt.


Mindennek köszönhetően a Pandemonium is, mint egység, ugyanúgy saját karaktert és arcot kapott, akkor is, ha ezen az „arcon” vizuálisan egy randa zöld dominál. Na, persze aki most valami hihetetlen nagy újdonságot és zenei katarzist, sosem hallott magasságokat vár ezek után, az csalódni fog. Minden apróság csak is a Cavalera műhelyre jellemző kereteken belül értelmezendők. Azonban ezek az apróságok szépen összeadódva egy ismét élvezetes, energikus összképet adnak ki, amiben a zenei megoldások élnek, léteznek és működnek. És ezáltal a közvetíteni kívánt energia ismét energiaként áramlik a lemezből, nem pedig csak egy 230V-os áramütést kapunk, ami hatásos, bár nem túl élvezetes. Kell neki időt adni, kell rá figyelni, kell az is, hogy szeresd a srácok stílusát, de a Pandemonium meghálálja a törődést és hosszú távon képes napi zenei társsá válni.

http://www.youtube.com/watch?v=Xpe6Uyv8S30&




Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.