Diamante

Ad Vitam Reditus (2014)

Nem szerencsés, amikor az ember már úgy kezd egy lemez hallgatásához, hogy mély levegő, kezdjünk bele, de a Diamante Ad Vitam Reditus című opusza minden okot megadott az aggodalomra. Már csak a külsőségek is.
Gondolom a lemezcím azt jelenti, hogy vissza (a jövőbe) az életbe, úgyhogy akkor jogosan elvárhatnám, hogy ha arra ébredtem volna, hogy meghaltam, ettől majd visszajöjjek, de ezzel nem mertem kísérletezni. A borító lángos. Nem sajtos, nem tejfölös, még csak nem is Nutellás, ahogy külhonban néhol árulják, csak lángnyelves. Feltételezem a lángokból formált szárnyas egy főnix, aki éppen újjászületik, nagyon izgalmas.
Hátul a számcímek még tetszenének is, ha valami itáliai klasszikus lemez lenne, így viszont ez is ijesztő, mert mondjuk a hard rock és a szép melodikus latin nyelv párosítás elég extrém már gondolati síkon is. Amit még a booklet tartogat, az a sok info, szerencsére angolul. Megtudhatjuk, hogy két zenekar fúziójából lett a gyémánt 1994-ben Bresciában, ami errefelé leginkább a hiénájáról ismert. Hozzá is látott a négyesfogat a hard rock-hoz olyan zenekarok nyomán, mint a Deep Purple meg az Uriah Heep, meg számomra teljesen ismeretlen nevű prog zenekarok is mélyen megérintették őket. Jó. Elnyomtam magamban a kérdést, hogy de ha én a Deep Purple vonalat szeretem, akkor nem őket hallgatnám-e, de ezt minden más műfajnál is lehetne kifogásolni, és ha a zenekarok így gondolnának, majdnem meghalna a zeneipar.
Ami viszont módfelett irritált, az a folyamatos felkiáltójelezés a leírásban. Tudom, hogy ezek az olaszok ilyen temperamentumos srácok, de könyörgöm… az első tervük saját számok írása volt! A billentyűs kilépett a zenekarból 2011-ben! Nagyon progresszív, nagy kemény rock!



Na de vissza az életbe, rögtön az Il Pagliacco-val, ami valóban pár évtizeddel ezelőtti hangulatot idéz, mind a gitár riffek, mind a hammond orgona, mind az énekes hangfrekvenciája alapján, épp csak túl tisztán szól ahhoz, hogy ne 21. századi legyen. A nyelv számomra borzalmas, sajnálom, ezen nem tudtam felülemelkedni az egész negyven percben, ezt előre közlöm. Egyébként ez a szám egészen rendben van, dinamikus, fogós refrénnel, arányos szólóval, de az örömöm nem húzta sokáig.
A Vedi Fratello-ban elég nagy hangsúly került az énekre, ami időnként vonyítósba megy át, meg olyan kétségbeesett hangon énekel, nem tudom miről, ami szintén idegesítő volt, csakúgy, mint a billentyű folyamatos jelenléte.
A Ballo In Fa# Minore gitártémája nagyon jópofa, de az egésznek részben a nyelvtől van valami középkorias hangulata, ami sehogy nem illik össze megint azzal, amit csinálnak, és leginkább bohóckodás hatását kelti végső soron. Az Io Sono … E Saró újabb klasszikus hard rock nóta, amivel nem is volna sok bajom, ha nem lenne benne az igen hosszú és unalmas szóló, bár értem én, hogy kell teret adni a billentyűsnek és a gitárosnak is, de kicsit sok a bűvészkedésből, meg utána a visítós énekből is.
A Respirare Te majdnem egy Amorphis Day Of Your Beliefs dallamának szinte komplett lenyúlásának tűnik, bár szerintem csak véletlen sikerült így, a fő különbség az, hogy az a szám jó, ez meg vontatott tempós, megállogatós és unalmas, nem is szólva a nyávogós backvocal-ról. A következő nóta ellenben a hosszú zongorás felvezetéssel, a kicsit nyugodtabb hangvétellel és a visszafogott énekkel érdekes módon 6 percen át is érdekes tud maradni. Ebből a fajtából lehetne több is.



A Non Resisto eleinte ugyan még a szolid hard rock kategóriába illeszkedik, amit például autóban el lehetne hallgatni, de a végén a varázslós-misztikus szintiszólón és a halálsikolyon is félrerántanám a kormányt, úgyhogy inkább ne. Az ezt követő Gloria olyan hősi ének, bár vannak benne ilyen nehezen elhelyezhető hangok, ami leginkább víz alatti felvételekre emlékeztet a bálnák hangjáról (igen, a Szabadítsátok ki Willy-t mély nyomokat hagyott bennem), de nem kell mindenbe belekötni, csak jól esik.
Az utolsó szám, ami talán a borról szól, azonnal katasztrófa, ahogy elkezdődik az énekkel, aztán mintha egy Iron Maiden riff ellopódna, de az igazi megpróbáltatás az utolsó részben elkezdődő lallázás, de ekkor már az ember tudja, hogy mindjárt vége, így könnyebb.

Na, hát ilyen, erősen feledhető, vagy számomra inkább feledendőt alkotott a Diamante harmadik próbálkozásra. Biztosan van ennek a vonalnak nálam értőbb közönsége is, bár azt nem nagyon tudom elképzelni még akkor sem, hogy ez a lemez legyen valakinek az abszolút kedvence, valahogy olyan B-kategória az egész. Sebaj, előzenekarok is kellenek a világon.
augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,
augusztus 19.,