A kilencvenes évek közepén léptem bele először a death metal mocsarába, ami legalább tíz dimenzióval toldotta meg az akkori zenei világomat. Az általam valaha hallott death metal hordák közül az Obituary nevét az elsők között kell megemlítenem, amely a floridai szintér többi zenekarával együtt gyökerestül megváltoztatta az életemet. Elképesztően új érzés volt ezeket a brutális zenéket hallgatni tizenakárhány évesen. John Tardy hangjára örök etalonként tekintettem, a tagok egyszerű megjelenése, kinézete követendő példaképpé vált, és albumaik ikonikus magasságokban (vagy inkább mélységekben) lebegtek előttem. Mielőtt nekiláttam eme ismertetőnek, úgy döntöttem, engedek a nosztalgia csábításának. Így hát levettem a polcról a már rég nyugdíjaztatott Slowly We Rot kazettámat, kihajtogattam, nézegettem, majd konstatáltam, hogy a közel húsz évvel ezelőtt vásárolt szalag itt-ott penészes már, hűen bizonygatva a lemezcím mögött rejlő nagy igazságot. Ha nem is ennyire drasztikusan, de ugyanez a természetes folyamat érhető tetten az Obituary produkcióján is, vegyes érzelmeket hagyva bennem a kilencedik nagylemezük, az Inked in Blood meghallgatása után.
Őszintén szólva, a nagy death metal dömpingben, az ezredforduló után készített „nekrológok” már különösebben nem rendítettek meg. A hol gyengébb, hol izmosabb dalok kicsikartak belőlem egy „korrekt” jelzőt megítélés gyanánt, de soha nem kívánkoztak vissza a lejátszóba. Ebből kifolyólag nulla elvárással hallgattam meg az előzetesen közzétett koncertfelvételt az új album címadó daláról, ami még így is megerősítette bennem azt a véleményt, miszerint bizonyos zenekaroknak rég le kellett volna állniuk a lemezkészítéssel, hogy megőrízhessék a név kultikus mivoltát. A dal erőtlen, ötlettelen, és olyan mintha a skatulyájuk szűk cellájában összesepregették volna az évek alatt elszórt maradékokat és abból gazdálkoztak volna. Teljes csalódásnak indult tehát az ismerkedés, sokáig meg sem akartam hallgatni az egész lemezt, de rendre jó kritikákat olvastam róla, és többen is dícsérték körülöttem, így hát félretettem az előítéleteimet és átadtam magam a veteránok old-school death metaljának.
A körítés nélkül indító Centuries of Lies olyan energiával dörren meg, hogy máris elkezdtem szégyellni magam, amiért így leírtam a csapatot. A két perc körüli tempós darab remek kezdés, és John Tardy hangján sem érezni a megfáradt death metal énekes erőlködését. Ennél is szívet melengetőbb a Violent by Nature középtempója és dupla lábdobja, ami egy igazán jól sikerült régisulis Obituary nóta, a csak rájuk jellemző összetevőkkel. De még a harmadik belassúlós Pain Inside-ot is kimondottan élvezem. Itt meg is jegyezném, hogy a hangzás félreismerhetetlen, az embernek azonnal otthonos érzése támad tőle. Olyan, mint egy régi baráttal való beszélgetés, aki ismerős hangján szól hozzád. Lényegében ez a zenére is elmondható. Nincs misztérium, semmit sem kell megfejteni, viszont hazudnék, ha nem ismerném be a lemez hullámzó teljesítménye okozta keserű szájízemet. Az első ilyen mélypont (és a második előzetesen közzétett dal) a Visions in my Head. Kínosan elcsépelt, ezerszer ismételt ütemekkel indul, és ami rosszabb, ezekre is épül a szám nagy része. Néha, komolyan mondom, nem értem, hogy ilyen mindent látott-hallott zenészek, akiknek a vérükben is death metal csörgedez, hogyan hozakodhatnak elő 2014-ben egy ilyen témával… Felüdülést jelent a megfáradt és jellegtelen címadó után a Deny You, amiben azért felbukkan egy-két hangulatos riff és egy igen szép szóló is. Nem sorolok fel minden dalt, viszont akad még egy-két kiemelkedőbb rész a majd’ 50 perces lemezen, de sajnos elég sok a szürke folt, a teljesen átlagos riffelgetés, ami több hallgatás után sem hagy semmilyen nyomot az emberben, és ez a végére elég fárasztóvá válik.
Na de mi van olyankor, ha az adott szűk keretek között a dalszerzők már nem képesek újat mutatni? Jó példa erre a Deicide, akiknek sikerült legutóbb (is) egy semmitmondó, kisujjból kirázott, spiritusz-mentes tucatterméket leszállítani, amiben, megkockáztatom, hogy Glen Bentonnak se sok öröme tellett. De említhetném a Six Feet Under harmatgyenge kiadványait is, amelyek meg sem közelítik az első három album zseniális dalait, bár ők legutóbb valamivel jobb performansszal álltak elő, mint amilyennel az utóbbi időben szoktak. Visszatérve az Obituary-ra, mennyire lehet tágítani, felfrissíteni egy olyan komoly, önálló stílusjegyeket magán hordozó zenekart, mint amilyen ez az ötösfogat? Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a lemezt a rajongók adományaiból voltak kénytelenek elkészíteni. Ez ugyanis azt vonja maga után, hogy a nagylelkű fanatikus mag elvárásainak meg kell felelni, és tudjuk jól, ez azt jelenti, hogy a bevált sémáktól egy millimétert sem szabad eltérni. Ennélfogva a csapat elkezd gyári munkát végezni, amiben egyre kevésbé nyilvánul meg az alkotó zsenije.
Azt azért meg kell említenem, hogy kinézetre kevés szimpatikusabb death metal bandát tudnék említeni az Obituary-nál. Az új felállás képei, a Ralph Santolla helyére érkezett Kenny Andrews gitárossal, a Tardy fivérekkel, Terry Butler legendás bőgőssel, és persze a riffekért felelős Trevor Peres-zel, olyanok mintha még mindig a kilencvenes évek elején járnánk. Az általam valaha istenített Chris Barnes metamorfózisa okozta csalódásomra kimondottan gyógyír az Obituary bandafotóit nézegetni. Ugyanez már nem igaz az album borítójára, ami inkább valami régi Carcass fotónak illett volna be, bár az előző két album sárkányos baromságainál azért jobb. Ha már itt tartunk, az azokat megelőző Frozen in Time viszont a The End Complete-tel megegyező szépségekkel büszkélkedhet.
Talán az Obituary tagjai nem is érzik magukon a béklyók súlyát, hiszen ez van a vérükben, és lehet, hogy teljesen felszabadultan játszák, amit játszanak, ezt már csak ők tudják megmondani. Összességében az Inked in Blood kapcsán nekem az a véleményem, hogy bár találni még szikrát ezekben a szerzeményekben, azok messze nem gyújtanak akkora tüzet, hogy a lángok teljesen felmelegítsenek. A banda iránti tisztelet és elismerés azt diktálja bennem, hogy egy nyolcast megérdemelne a zenekar, de maga a lemez egy hetesnél nem ér többet.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
