Burning Full Throttle
Traveler

(Szerzői • 2015)
Győr Sándor
2015. március 31.
0
Pontszám
8.5
A Burning Full Throttle zenekarra egy klip, nevezetesen a rendkívül ötletes No sleep ’till Mexico alapján figyeltem fel.
A banda bemutatkozó lemeze ezután olyan szinten vált kedvencemmé, hogy mai napig ott van az autó CD tárjában, ma is az pörgött, amíg a dugóban araszoltam reggel. Persze a BFT drive rockja még jobban működik országúton nyomva a pedált!
Nem lehetek elég hálás a csapatnak, hogy megjelenés előtt megkaptam a lemezt, így már sikerült kialakítani az álláspontomat a Traveler kapcsán.


Szóval, aki valami gyökeresen másra számít (nem hiszem, hogy van ilyen…), mint amit 2013-as a No Man’s Land-en hallottunk az csalódni fog. A csapat ugyan változott, de a változás pozitív, szerencsére csak a dalok spektruma szélesedett. Megvannak azok az elemek, amik miatt a debüt lemezen hallható stoner/fuzz/drive rock működött, csak itt már hangsúlyosan megjelennek szellősebb témák is, mint például az
elszállósabbra sikerült lemezt záró címadó.
Jól is esik ez a dal, mintha a sok vezetés után megpihennénk és néznénk a sivatagi naplementét. Nyilván lehetne emlegetni olyan csapatokat, mint a Kyuss, a C.O.C. vagy a Clutch, de szerintem felesleges.



De ne szaladjunk ennyire előre, hisz ott van rögtön a nyitó El Camino, amiben meg a híres zarándokútnak és/vagy egy Chevrolet El Caminonak állít emléket a Vincze András (basszusgitár, ének), Molnár Ferenc (gitár), Mundi Csaba (gitár, ének) és Killer Miller (dob) felállású zenekar. A kezdés után rögtön nyilvánvaló, hogy itt nem viccelnek, a jól ismert BFT hangzás melengeti a hallójáratokat. Az első meglepetést számomra a refrén okozta, ámultam, hogy ilyet is tudnak. S ez meg is nyugtatott, hogy nem lesz gond a lemezzel.


Nem fogom kielemezni a teljes albumot dalonként, de a másodikként érkező, akár ars poetica-nak is felfogható Harder, Faster, Stoner azért mindenképp említést érdemel. Már látom, a koncerteken ezt a három szót zúgja majd a közönség! A dalban meg ott a laza boogie is, hogy ne legyen egyértelmű megfejtés.

A Big Boobs and Booze is a lazább, már-már táncolható vonalat erősíti. Igazi amerikai útszéli csehó feeling (kamionok, motorok, billiárd, sör, satöbbi) árad a nótából, a zenekar meg nyomja a rockot.

A River of Tears-ben megint elengedik a kezüket, de ez amúgy – mint írtam – eléggé jellemző az egész anyagra. Kísérletezősebb, de nem bántóan. Finoman tolják ki a határaikat a srácok, ahogy azt a kissé pszichedelikusra vett Mirror (The Other Side) dalban is észre lehet venni.


Még a Moonshine Runners meg az utolsó előtti Desert Monster talán az, ami a leginkább rokonítható az első lemezen hallható dalokhoz. A többi sem hoz gyökeresen mást, csak egészséges mértékben szélesítették a zenei eszköztárukat, ráadásul úgy sikerült ezeket az elemeket beépíteni, hogy szinte fel sem tűnik. Talán kicsit finomodott az előadásmód is, nem annyira arcbamászó az anyag, mint a No Man’s Land volt… de lehet ez csak az én hülyeségem.

Már az mp3-as hangzása is simogató, egészséges,  ahogy illik a dalokhoz, de gondolom a CD dörren majd meg igazán. Most már mindenképp el kell őket csípni élőben!
BFT is back!