Woebegone Obscured
Deathscape MMXIV EP

boymester
2015. április 2.
0
Pontszám
6

    Már jópár éve, hogy belebotlottam a dán Woebegone Obscured első, még 2007-ben megjelentetett, csúnyácska, amatőr jellegű bemutatkozó albumába, ami Deathstination névre hallgatott. Ugyan nem fedezték fel a black/death/funeral doom keverésének új megközelítéseit, mélységeit, egy nagyon hangulatos anyagnak tartottam a maga módján, főleg, hogy igazi underground sikátorokba kalauzolt el, ahol a műfaj kereteinek tiszteletben tartása mellett még némi kreativitást és egyéniségre való törekvést is fel lehetett fedezni. A folytatásban érkező Marrow Of Dreams (2013-ig váratott magára) már messze nem sikerült olyan bíztatóan, a monumentális dalméretek tartalommal való feltöltése kevésbé sikerült a négy fős társaságnak. Valamit mégis megláthatott/hallhatott bennük a Solitude legénysége, mert új EP-jük már az általánosan jó színvonalú doom produkciókra szakosodott kiadó égisze alatt jelenhetett meg.
     A Deathscape MMXIV már messze nem az a piszkos, földalatti siratót tartalmazza, amivel indultak a srácok, a kép sokkal árnyaltabbá, letisztultabbá vált és a 20 perces kéthangos gitárpengetésből, ahova a Marrow idején jutottak, visszatértek a dalszerzéshez. Persze a stílus maradt, úgyhogy nyúlfaroknyi szerzeményekre most sem számíthatunk, a 3 új szerzemény és a két feldolgozásból álló kiadvány album hosszúsággal, bő háromnegyed órával kényezteti a búslakodásra érzékeny füleket. A problémák ezzel természetesen nem tűntek el végleg, a dalszerzésnél ugyanis erősebb az útkereső hangvétel, mint mondjuk annak idején a debütálásnál. Mély hörgéseket, nagysebességű kamerával rögzített videók aláfestéseként is használható lassú riffeket kapunk itt-ott egy kis károgással, akusztikus betétekkel, csellóval és síron túli, engem kifejezetten az Astral Sleepre emlékeztető tiszta énekkel, mindezek külön-külön még erősnek is hangzanak, de dalokká, vagy úgy egyáltalán egységgé nagyon nehezen állnak. A lemez nagy részét erőteljes melankólia hatja át, ritkán tudnak átlépni ezen a vonalon és nyitni a keményebb metal megszólalás felé, de amikor ezt megteszik, sokkal élvezhetőbbé, erősebbé válik az egész produktum. Például a címadó majd tíz perces monotonitása után a Catharsis Of The Vessel utolsó, húzós percei szinte életet leheltek az előzmények miatt kihűlt testembe. Az tiszta ének hiába gyönyörű és minőségi, az sem igazán tudott ébren tartani, mert igazi dallamokat nem sikerült összekalapálni hozzájuk (a már említett finn Astral Sleep köröket ver ezekre), ehhez egészen a While Dreaming In The Ethereal Gardenig kellett várni, ami a maga 4 és fél percével az egész kiadvány csúcspontja. Az első feldolgozás, a Call From The Grave az alapanyag (Bathory) miatt eleve jónak mondható, Quorthon 87-es lemezének témái belassítva is megállják a helyüket, az utolsóként felcsendülő Dead Can Dance feldolgozást pedig egyszer már elsütötte a Paradise Lost, ez pedig a Xavier c. dal. Bizonyítva ismerőseim körében népszerűtlen elméletemet, miszerint a Lost az egyik legtúlértékeltebb zenekar, a dánok feldolgozása, doomosított kiadása sokkal jobban tetszik, így a lemez második legjobb szerzeménye címéig jutott.
    Végül nyugtázva, hogy a lemez legjobb dala egy alig 5 perces akusztikus dal és egy feldolgozás, már nem meglepő a pontszám. Ugyan a potenciál megvan a zenekarban és az ötletfoszlányok bőségesen úszkálnak a kialakított masszában, nomeg hangulatilag tökéletesen beleillenek a Solitude repertoárjába, azért kerekebb, erősebb dolgokat kellene az asztalra tenni még a kiadóhoz való felnövéshez.


Hexvessel Hexvessel
április 24.
Akela, Innistrad Akela, Innistrad
április 25.