Aornos
Orior

(Szerzői • 2014)
Lambach
2015. április 22.
0
Pontszám
10
A régi időkben, amikor az emberi faj még nem tobzódott önnön dicsőítésében, az egyszerű népek az urakkal vegyülve, karneváli ünnepeken ördögnek, és démonoknak öltözve riogatták egymást. Féltek az Úr haragjától, de jobban rettegtek azoktól a bestiáktól, amelyek az alvilág végtelen birodalmában gyötörték az elkárhozott lelkeket. Bár a háttértörténetet akkoriban nagyon is komolyan vették, magát a színjátékot nem, amikor eljött az ünnep vége, mind visszatértek a rendes, megszokott életükbe, és egyik sem képzelte magát sem ördögnek, sem másfajta sátánfajzatnak. Bár ez a szokás úgy tűnhet a Sötétség tiszteletére jött létre, mi sem áll távolabb a valóságtól. A pogány eredet vitathatatlan, mégis az egyház magába olvasztotta ezeket a szokásokat, mert vezetői tudták, ha résnyire nyitva hagyják az emberek lelkében a Fenevad ajtaját, azon távozni tud a szívekben felgyülemlett métely, anélkül, hogy az tovább mérgezné a hordozóját. Hitem szerint ezek a pogány gyökerű ünnepek, télűző rituálék lehetnek valahol a black metal muzsika, és művészet legősibb alapjai. Eggyé válni a gonosszal, szabadon engedni a gonoszt, pont azért, hogy legyőzzük azt. A kicsit bő lére engedett bevezető után pedig engedjétek meg, hogy bemutassak nektek egy hazai formációt, ami a lehető legmagasabb színvonalon űzi a ceremoniális mágiának ezt a formáját, és amely minden kétség nélkül méltó a rég elporladt ősök hagyományainak továbbhordozására.
 
Egy ilyen iromány írásakor mindig elgondolkodok azon, kell-e felesleges köröket rónom, vagy okkal feltételezhetem az olvasóinkról, hogy ismerik Tátrai Csabát, és munkásságát az extrém metal műfajok berkein belül. Arra jutottam, hogy az oldal látogatóinak nagy része nem igényli a ismertetést, de mivel én is voltam valamikor újonc ezekben a zord muzikális régiókban, a frissen érkezők kedvéért leírok egy pár mondatot. Csabát elsősorban a kazincbarcikai Frost zenekarból ismerhetjük, amelyben idestova, ha jól számolok tizennégy éve tevékenykedik, mint gitáros. Ízig-vérig black metal bandáról van szó, ami a kitaposott úton a saját léptékével közlekedik. Ugyanakkor múltjában olyan nevek is fellelhetőek, mint a Carcharoth, illetve a Bornholm, jó nevű extrém metal alakulat mindahány. A 2014-es indítású Aornos is ugyanebben a stílusban igyekszik kiteljesedni, és bár található néhány Frost-os párhuzam – te jó ég, az ellenkezője lenne a fura – egy teljesen más megközelítésről beszélhetünk, Csaba lényegében egyszemélyes projektje kapcsán.
 
Az Orior tíz saját szerzeményt, valamint egy Emperor feldolgozást tartalmaz, sötét misztikummal, és fenséges mélységekkel teli egy órahossza ez barátaim. Az ember, aki alkotta, olyan bandákat tarthat szívügyének, mint a Zyklon, a már említett Emperor, a legendás Mayhem, vagy a még nem viking ösvényeken járó, klasszikus Bathory. Epikus, monumentális a CD-n hallható muzsika, olyan, mint fekete csuklyában, ökölbe szorított kézzel vádolni a Teremtőt, a legfélelmetesebb éjjeli vihar kellős közepén. Ritmikailag nagyon változatos a korong, nem csak a pusztító gyorsaságnak enged teret, hanem a sivár hömpölygésnek, vagy a visszafogottabb pengetéseknek is megvan benne a helye. Az énektémák is ilyenek: változatosak, a megszokott károgás mellett hangulatteremtő kántálás, gyászénekeket idéző tiszta vokál is hallható a lemezen, a végletekig izgalmassá varázsolva az albumot.
 
Bár a zene és az ének változatos, a szövegek elgondolkodtatóak, egy valami standard, ez pedig a nemzetközi extrém metal mércével mérten is remek hangzás, ami tökéletes keretet biztosít ennek a csodálatosan borzongató spirituális utazásnak. Az, hogy valamennyire volt szerencsém megismerni az alkotót, még tovább fokozza a hallgatói élményt. Algras ugyanis pontosan tudja, mit akar, mint előadó, és mint egyszerű átlagember, e kettőt pedig soha nem keverné össze, ellentétben néhány szánalmas külföldi, vagy hazai alakkal, akik ténylegesen elhiszik, ők valami eljövendő sötétséget szolgálnak. Amikor magára ölti zenész alteregóját, teljesen átadja szellemét a performansznak, megnyílnak lábainál a Hádesz kapui, aztán ha végzett a rítussal, árnyéka összemegy, és ő is kisebb lesz, tudjátok, mint Gandalf a Gyűrűk Urában. Egyszóval totál hiteles az egész, benne van az Ember, és a Művész, megfékezhetetlenül, őszintén, de semmiképp sem tolakodóan. Nagyon kevés az ilyen produkció, szerencsére kicsiny hazánkban akadnak még szép számmal, ezért is örülök többek között, hogy magyarnak születtem.
Nem is ragozom tovább a dolgokat, inkább csak összegezném gondolataimat, egy rövid végszó formájában. Ha szereted az atmoszférikus, epikus, masszívan gyaluló, de nem öncélúan pusztító zenét, ami mögött valódi mélység, és tartalom található, a 2014-es Orior lemez neked íródott.