Faith No More
Sol Invictus

Győr Sándor
2015. május 13.
0
Pontszám
8
Tizennyolc év nagy idő. Az alatt felnő egy (2-3) zenehallgató generáció.
Az idő meg – mint azt tudjuk jól – mindent megszépít.
A körülmények változnak, ahogy az emberek (a rajongók is).
Az elvárások pedig megnőnek.

Ilyen előzmények után megpróbálom bemutatni a Faith No More visszatérő anyagát.
Nem könnyű!

Azt elöljáróban le kell szögezni, hogy a korai Patton-os anyagaik zseniálisak, számomra a King For a Day Fool For a Lifetime lemezzel bezárólag. Beleértve a Live at Brixton koncertanyagot is! Az Album of the Year már nem fogott meg (persze azon is vannak jó dalok, amik kiállták az idő próbáját).
Sajnálatos módon élőben nem sikerült elcsípni a bandát, ilyen-olyan okokból. Ha most sikerül, nyilván nem lesz már ugyanaz az élmény.
 

Szóval, annak azért örültem, amikor ismét összejött a csapat, hogy koncertezzenek a régi dalokkal. Nem vagyok nagy megfejtő, nem szoktam összeesküvés elméleteket gyártani, nem zavar, ha egy ilyen összeborulást a pénz mozgat (még akkor sem, ha előtte ment a sárdobálás). Az idő úgyis eldönti, hogy érdemes volt-e újjáalakulni.
DE!
A lemezkészítés témaköre ezekben az esetekben már nem ilyen egyértelmű. Ott azért már lehetnek gondok. És itt jön elő az elvárás, amik az idő múlásával egyenes arányban nőnek.
Nyilván lehet azt mondani, hogy csak összejövünk és ha nem elég jók a dalok az életműhöz, akkor nem adjuk ki, de ez ugye erősen szubjektív. Hát még mennyire az a rajongók részéről!
Nem egy esetben bizonyosodik be, hogy mindenkinek jobb lett volna hagyni az egészet. Nosztalgiázni, a régi dalok előadásával szórakoztatni a rajongókat és besöpörni a lét.
Aztán persze van ellenpélda is, hisz Ozzy-ék mekkora lemezt csináltak már?

Nos, az FNM esetében, ha nem is elvárásokkal, de mindenképp várakozással tekintettem az érkező lemez elé.
Mit mondjak, a tavalyi Hyde Park-os koncerten előadott Motherfucker meg a Superhero (főleg az előbbi) nem győzött meg maradéktalanul. De egy-két dalból ugye nem érdemes nagyszabású következtetéseket levonni.

Szóval nézzük is, mit hozott össze a korábban elmebeteg anyagokat is jegyző, a szving vagy akár jazz irányába is elkalandozó Mike Patton vezette csapat.

A címadó dal még nem nagy durranás, majd jön a már említett Superhero, amiben hangulatilag érzek némi Digging the Grave-et, sőt azon se lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a King for a day érából megmaradt témát poroltak volna le.


 
Ugyancsak ezt az albumot idézi a több rétegű, musical hangulatú Sunny Side Up is. Nem csodálkozom, ráadásul jól is áll nekik. Nekem meg tetszik.
A Separation Anxiety meg inkább a The Real Thing/Angel Dust korszakukat juttatja eszembe. A hangzás, a dalszerkesztés tekintetében legalábbis nekem az ugrik be. De van itt olyan is, ami meg The Album of the Year-es dalokat juttatta eszembe.
Ez talán úgy hangzik, mintha a múltjukból akarnának megélni, de én nem látom ennyire borúsan ezt. Nyilván nem bújhatnak ki a bőrükből, nem is lenne szerencsés, úgy gondolom.
Meg nem is hiszem, hogy akarnának. Hisz ez A Faith No More!

Megtalálni itt mindent, de ez korábban se nagyon volt másként. Hisz a dalaik régen is széles spektrumot öleltek fel. Aztán a végére úgyis faithnomore-os lesz az eredmény.


Nem is szeretném feleslegesen szaporítani a szót, hisz úgyis a közönség és az idő dönti majd el, hova kerül a Sol Invictus a FNM életműben és azt is, hol van a helyük a mostani zenei életben.

Azt biztosnak látom, hogy néhány dal (a lendületes Rise of the Fall, a kicsit country-s Black Friday) biztosan befér majd a koncertprogramba a Superhero és a Motherfucker mellett. Aztán persze, hogy tartósan maradnak-e, ki tudja…

Fura, de ahogy az elején nem taglózott le – sőt! – mostanra beért a Motherfucker is. A minimalista megközelítés jót tett neki. Hiába na, csak a Faith No More-ról beszélünk.



Viszont nem tartom jó ötletnek, hogy a Matador, From the Dead kettős egymás után a végére került. Mindkét dal ilyen lötyögős, ami leülteti a lemezt. Ráadásul a Matador a leghosszabb szerzemény a lemezen, a maga bő hat percével. Engem azonban ennyi ideig nem tart izgalomban.

Azt továbbra sem lehet elvitatni, hogy a dalszerzői képességük nem kopott meg az évek során. Olyan természetességgel ugrálnak a stílusok Billy Gould és társai, hogy azt sokan máig csak próbálják ellesni.
Ahogy az is nyilvánvaló már az első hallgatás után, hogy Mike bátyó továbbra is mesterien bánik a hangjával, úgy, ahogy kevesen tudnak. Ha kell simogat, ha kell üvölt, ahogy azt az évek alatt megszokhattuk tőle.
Mindig is a sokáig Ozzynál is foglalkoztatott Puffy Bordin volt Mike Patton mellett a kedvencem a csapatból. Dobolása mit sem kopott az évek során, nem rozsdásodott be, s Gould-dal olyan lüktetést adnak, ahol arra van szükség, máshol meg finoman a háttérbe húzódva alapoznak. 
Beszélhetnénk még órákig a Sol Invictus tíz daláról, biztosan sok helyen lesz mg téma az elkövetkezendő időszakban. Én azonban nem vesztegetem tovább a szót.
Ez egy jól sikerült lemez, korrekt visszatérés. Láthatóan van még mit mondania a bandának.
Csak azt a borítót tudnám feledni…
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.