T. H. L.

Thirteenth Hell Level (2014)

 A T. H. L. zenekar Facebook oldalára látogatva az első gondolatom az volt, vajon ha egy hozzájuk hasonló zenekar összesen 829 kedvelővel büszkélkedhet, nem árulkodik-e az már eleve valamiről. Mióta jobban összeismerkedtem a lemezükkel, ami feltehetőleg megmagyarázza, mit is rejt a három betű a zenekar nevében, amondó vagyok, nem a világ téved.

A zenekar az olasz Brescia városában alakult 2010-ben (FB szerint 2011-ben, nem baj), némely tagcserék természetesen bekövetkeztek a fél évtized alatt, de most már olyannyira stabil a formáció, hogy az énekesnő szülési szabadsága után visszajött felénekelni az itt kritizált lemezt. Őt egyébként Federica „Ica” Cressi-nek hívják, a választott művésznéven remélem nem én vigyorgok egyedül. Rakok is képet, hogy a férfiolvasók örüljenek. 



Rajta kívül van még két ügyeskezű gitároslegény, egy basszeros és egy dobos, ami nagyjából optimális felállás egy hard rock zenekar számára. A hosszúhajas korszakot a srácok már mind kinőtték a booklet alapján, vagy csak meleg van ehhez az olaszoknál. A booklet amúgy egész jó, semmi erőltetettség, pár jól sikerült fotó a tagokról, és persze a szövegek. A borító ellenben szimplán gagyi.
A lemezt kísérő leírás alapján kissé az a benyomásom volt, hogy mindent felsoroltak benne, ami valaha történt a zenekarral, hogy adtak interjút és benne voltak a tévében, és nem fogjátok elhinni, az első koncertjeik Brescia környékén voltak, szóval ilyesmivel lehet az ember okosabb.

No és nézzük a lemezt. Ahogy megszólal, az egész szimpatikus, van valami karcosság benne, ami illik ahhoz, amit csinálnak. Mivel előbb hallgattam, mint néztem, megvallom, én nem jöttem rá azonnal, hogy az énekesica nő, nemtől függetlenül nem tetszik a hangja, hamisság nem tűnt fel, de néhol kissé zavaróan erőlködik és meglehetősen egysíkúan énekel. És angolul, szerencsére feltűnő akcentus nélkül.
A 43 perces albumon 10 nóta van, ebből kettő feldolgozás, egyrészt a Born To Be Wild (könyörgöm, minek?), másrészt a Honky Tonk Woman (ha ismernék a Zizi Labort, ezzel se mertek volna próbálkozni), a többi szám saját. Ez utóbbiak viszonylag sokszínűek, ami pozitívum, van itt puritán, egyszerű hard rocktól (Master Dominio) lírai belassulás (Longway To Redemption), sőt még rádióslágernek beillő éneklős dal is (Somewhere), és ebben őszintén szólva több fantáziát látok esetükben, mint a rokkerkedésben.



A gitárosok játéka meglehetősen kellemes, semmi világmegváltásra nem kell számítani (sőt időnként mintha kisebb technikai bizonytalanságokat és pontatlanságokat hallanék, de lehet, hogy csak nagyon meleg van nálunk), de ezeket leszámítva a témák szerethetőek, a szólók pedig meglehetősen dallamosak és a hosszuk sem kelti az öncélúság hatását. A ritmusszekciót aljasmód háttérbe sikerült szorítani, az egyetlen kivétel az utolsó Sociopathic basszustémája, bár az se éppen fantáziadús. A lemez második fele határozottan jobb, mint az eleje, úgyhogy célszerű nem azonnal elveszíteni az embernek a türelmét, mert az olyan húzós nóták, mint a War vagy a Forget garantáltan ritmikus bólogatásra késztetnek minden kemény rockert. A pörgősebb daloknak egyébként valószínű, hogy nem kedvez, hogy csak az albumverziót hallja az ember, valami fesztiválon egy sörrel bizonyára jobban működne, még ha a délutáni programba is lenne..

Tulajdonképpen ennyi, az olasz srácok elhúzzák a maguk nótáját háromnegyed órában, kis lépés a zenetörténelemnek, de nekik bizonyára nagy, úgyhogy egy semleges osztályzattal tovább is adom őket a kedves érdeklődőknek.
augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,
augusztus 19.,