A Caverna Abismal Records által gondozott kiadvány hazai verzióját kazettán Káger Balázs kapta a szárnyai alá. Így a Neverheardtól sikerült megkaparintanom a soron következő (vagyis második) Veér lemezt. A black metalnak a Kolphoz képest pitypangos oldalát prezentálja a budapesti ötös. No nem kell pozitív életérzésre számítani, mindössze arról van szó, hogy ha a Kolp maga a pusztulás, az öngyilkosság, ez itt ahhoz képest egy kicsit enyhébb vonalat visz.
Ja! Igen. Van átfedés a két csapatban, egészen pontosan a Kolp két zenésze itt is fellelhető. Annyiban más a dolog, hogy Knot ezen a lemezen dobol, Jim Jones pedig sokkal változatosabb dolgokat présel át a hangszalagjain.
Nincs túlcicázva a kezdés, berobban a lényeg, de ez nem minden. A gitáros Paga okos akkordokkal dolgozva húzza be az ember fülébe a zenét, és ez a mű egészén így marad. A harmonizálás és a riffelés mellett jut energiájuk a magasan csilingelő és kitartott pengetésekre is, amivel bőven szélesebb spektrumra helyezik a lemezt. Még pont nem post…
A basszustémák is megbízhatóan támasztják meg az összképet.
A kedvencem viszont az anyagon Jim Jones. Pár napja írtam a lengyel Eerie lemezéről, ahol kiemeltem a vokált. Ugyanezt fogom most is tenni. Pár éve voltam egy Purulent Rites koncerten, ahol élőben is hallhattam mire képes Mr. Jones (igazából azóta nem is voltam koncerten). Itt még annál is jobb a hatás, mert finoman beszűr dallamokat is, nem csupán az extrém toroktépésre hagyatkozik.
Mindezen túl nem csak az ének a kiművelt, a stílusjegyek is össze-vissza játszanak… Mégsincs káosz, szépen a helyén van minden. Az I’m Turning Into Your Cancer például határozottan stoneresen indul. Kyuss íz érződik, majd black blastelés dúrja szét. A stoner jelleg azonban marad, de abból is a vadabb, elementálisabb, nem a bluesos vonal.
Lehet, hogy ez most egyeseket megbotránkoztat, de úgy érzem, a hazai black metal vonulat pár bandától eltekintve nem igazán tud elrugaszkodni a sablonoktól, és ez alá utólag már a Witchcraftot is be kell húzzam, viszont ahol Knot és Jim Jones feltűnik, ott mindig jut hely egy csöpp esszenciának is. Sarkosan értelmezve egészen ellenszenves kijelentés lehet, de természetesen nem így kell érteni. Továbbra is hangulatos fekete fém lemezek születnek az ismert hazai black metal bandák műhelyeiben, viszont a Kolp és a Veér számomra mindent visz. Az Svoid volt még képes hasonló izgalmak okozására, a Karst, és az első Velm lemez.
A The Undertaker egy újabb stílust, a punkot hozza be a szobámba, aminek az eredeti receptek szerint felépített vonalával nagyon jóban vagyok. De ez is csak pillanatokra.
A megszólalás abszolút profi, de egy cseppet sem steril. Minden jól hallatszik, a hangerőviszonyok is okésak. Egy helyen hallottam ének hangerő kiugrást, de az még jót is tett a lemezzel…
Összegezve ez megint csak egy jó bólogatós, a műfaji elemeknek nem hátat fordító, de a kötelező minimálhoz sokat hozzátevő black metal lemez lett. A maximum ponthoz én viszont kérnék még egy kicsit a kísérletezésből, vagyis az egyedi hangulati megoldásokból.
Megosztott, hallgatható anyagot nem találtam…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
