Nagy utat tett meg a bonni csapat a lassan tizenöt évvel ezelőtti megalakulásuk óta. Ők az a társulat, ami tipikusan megoszt egy szubkultúrát. Kevés olyan embert tudnék mondani, aki vállrándítva reagál rájuk, miszerint „egész jó”. Ha legalább is párszor áthallgatjuk az életművüket, a végkifejlet a ráfüggés, vagy a teljes elutasítás lesz. A korai idők lemezei energikusan hatnak, pörgősek, kíméletlenek. Azután a Barbarian belassult, és titokzatos vizekre kalandozott el, a Nekrodepression részben visszagyorsult, de azt, hogy a jelen lemezükön mi lesz várható, szerintem senki nem sejtette.
Pár éve találtam a Facebook oldalukon egy közös fotót Tom Gabriel Warriorral, valamint egy ajánló szöveget tőle a zenekarról. Sejthető, hogy azóta is „rájuk néz”, segíti az előrehaladásukat. Fischer bácsiról más szemszögből is tudható, hogy ööö… jó fej. Mikor pár éve nagy összeget ajánlottak neki, hogy lépjen fel egy nagy fesztiválon Celtic Frost néven, és csak annyi kitétel volt, hogy Martin Eric Ain is ott legyen, a kérést visszautasította, mert nem érezte volna korrektnek a Triptykon tagokkal szemben ezt meglépni.
Elkalandozásból ennyit, illetve a lényeg ebből az, hogy a csapat végre kiadóhoz jutott, a Temple of Tortorous csapott le rájuk.
Gyakorlatilag a teljes letisztultságot kapjuk ezúttal, egy nyugodt, de korántsem unalmas anyagról van szó, ahol a harmóniacentrikusságot teljességgel kimerítve, gyakorlatilag csakis az akkordokra építkezve hullámzik végig a 40 perc.
Jan Buckard basszer nagy szeletet vág magának a végítéletből, hiszen a CDvel érkező infólap őt tünteti fel szintetizátorosnak, és itt bizony ez a hangszer dominál. És természetesen övé a rottyantabb énekhang. A záró dalban olyan förtelmet művel vele, ami számomra világrekord.De ne rohanjunk előre. A Blitz Aus Sodomnál meg merem kockáztatni, hogy a csapat megérinti a pink floydi mélységet. Nagy szó ez tőlem, hiszen az örök kedvenc együttesemről van szó. A brit négyes művészete 1967 és ’77 között a legfőbb hatásom, inspirálóm, és a legtöbb kutatómunkát tápláló entitás. A korong második nótájánál ugyanazt a hatást érzem, mint náluk. A lassan de gondosan megtervezett váltások, Rick Wright kifinomult dallamérzékére hajaznak, a basszer lépkedése Waters alaposságára, A gitár alázatossága Gilmour simulékonyságára, és a végén ott van Florian Toyka kő minimál dobolása, ahogy Nick Mason is tette ezt annak idején.
A kezdéskor nagyon bíztam benne, hogy a beuszó szintetizátor nem csak a lemeztől egy merőben eltérő hatásvadász felvezető, amit ezután valami teljesen más típusú fémzene ront el. Mivel az ördög nem alszik, ezt még róluk is el tudtam volna képzelni. Hülye időket élünk, na…
A Comtesse szőrös billentyűintrója után felkavaró a disszonancia, és Buckard suttogása után Christian Kolf gitáros hörgi szét az agyát. Eszméletlen hangtani feloldás festi ezt alá. Kolf tiszta beszédhangja is beúszik egy minimális dallamozással.
A pszichedelikus szintetizátor, és a lemezen eddig csakis aláfestésként használt gitár nagyon együtt él, szerves egységgé fejlődik.
És aztán a Sulphur Vitriol Angel, amelyikben végre bedörren Kolf 150 éves férfit idéző hangja. Sajnos ez nem az én dumám. Hallgatom itthon, és Varga Betty mondja épp: „Tudod miért jó ez a hang? Mert ez egy öregember hangja.” Ez telitalálat. Christian Kolf hangja egy öregember hangja.
Négy perc után egy rövid időre metallá fejlődik a dolog, Kolf megpendíti azt a mély húrt. Metalosoknak ez már egy bőven elkésett időzítés, a szentimentálisoknak zavaró, számomra meg tökéletes.
Az énekhang 200 éves embert idéz a következő tételben. Kryptische Arrogant. Buckard komótosan lépked a billentyűin, Toyka meg vontatja a művet a kimért dobolásával.
Ebben a tételben az összes többinél kíméletlenebbül hat a német nyelv. Nagyon elemi összhatást ad, erre igazából a Nekrodepressionnál álltak rá. Az előtt angol szövegek születtek. Bíztam benne, hogy megmarad az anyanyelvi közlés. Sokak számára a német a zenében egy zavaró elem, viszont én úgy érzem, hogy minden művész az anyanyelvén tud a legmélyebb gondolatokat közvetíteni.
Aztán megérkeztünk a záró tételhez, amiben Buckard szaval, és ha Kolf hangját egy 200 éves emberéhez hasonlítottam, akkor az övét egy 1000 éves barlangi trolléhoz fogom. Ilyent egyszerűen nem hallottam soha, és kötve hiszem, hogy lehetne fokozni… Belial mondta, hogy a lemez barátságos hangulata zavarja, ami főleg a The Haunted Womb dalban érezhető. Hát 3:40-nél az a kántálás minden, csak nem pozitív vagy barátságos. A befejezés megint csak pink floydos. Egy, a mű egészétől zeneileg eléggé elütő, de hangulatában hozzá kapcsolódó lezárás ez, aminek a brit kvartet nagy mestere volt szintén. Gondoljunk csak a Wish You Were Here, a Dark Side of The Moon vagy az Atom Heart Mother lezárására.
Michael Schwalbe tett arról, hogy a hangzásba se lehessen belekötni. Eddig sem szóltak rosszul mondjuk a Valborg lemezek, de ennek a megszólalása nagyon kellemesen lett illesztve a hangtani sajátságokhoz. Egy kicsit olyan, mintha az amúgy Valborg tagokból összeállt Woburn House-t hallanám (ott Kolf és Toyka játszanak mindent el).
Az elején kihangsúlyoztam T.G. Warrior ráhatását a csapat előmenetelére, viszont azért megtörténtek a következő események is: Roadburn fellépés 2010-ben, turné az Ahabbal és az Omega Massiffal 2013-ban, Európa turné, közös koncert a Triptykonnal, Altar of Plagues-szal, Sarke-kal, stb… No és 2008. óta változatlan felállás.
Gondosan felépített epikus lemz lett ez, aminek egyetlen gyengéje a lemezhossz. Ez bőven kibírt volna egy órát is. Így kénytelen vagyok állandóan újból elindítani.
<a href=”http://zeitgeister.bandcamp.com/album/romantik”>Romantik by Valborg</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
