A zenekar történetében a 2015-ös év már kizárólag az Inusto körül forog, amely anyagot progresszív death metal operaként reklámozza a kiadó. Érdekesség, hogy a lemez Nicholas Roerich orosz festőnek állít emléket, aki egyben költő és filozófus is volt. Ennek megfelelően, a huszonnégy oldalas szövegkönyvet a művész festményei díszítik, ezennel egy igényes zenekar képét vetítve elénk. Maguk a dalszövegek is Roerich verseinek adaptációi, más szóval, minden adott ahhoz, hogy egy komoly zenei élményben legyen részünk az Inusto 58 percében.
Akik szeretik a Sadist munkásságát, alighanem könnyen kiigazodnak majd a Will’O’Wisp aktuális albumának tekervényes útvesztőiben is, hiszen a progresszív jelzőhöz az említett banda értelmezésében közelít a zenekar, azzal a különbséggel, hogy a Will’O’Wisp szélesebb zenei skáláról merít ihletet. A bizarr megoldások olykor még a japán Sigh-t is eszembe juttatják, például a Flame Of Chalice esetében. Az ének terén pedig mindképpen helytálló a hasonlat.
Az első néhány hallgatás alatt az volt az érzésem, hogy a lemez erőltetetten akarja egymásba olvasztani azt a temérdek elemet, amelyet itt felsorakoztat, de csak addig jut el, hogy egymás
mellé tapasztja őket. Ez pedig elvileg nem eredményezne mást, mint azt, hogy az így kapott kép egy kollázzsá válik, amelyet darabjaiban látni ugyan, de az egységes mű rejtve marad. A végére aztán mégis kirajzolódtak az összkép körvonalai, és megláttam magát a festményt, amely színesebb aligha lehetne. Azt azonban nem mondhatnám, hogy minden puzzle darabot sikeresen beillesztettem a hatalmas képbe, itt-ott továbbra is megmaradt a kezdeti érzet. Az Inusto albumon hallottakat leginkább úgy lehet elképzelni — és ebben a borító és a szövegkönyv lapjai is segítséget nyújtanak —, hogy a zenekar belemártja az ecsetét a paletta minden színébe, hogy megfesse a dalok kaméleonként változó hangulatát.
A leheletfinom zongorajáték megfér egy dalon belül (The Calling One) a Sadist-féle progresszív death riffekkel, a Death hangulatát idéző technikás játékkal, a jazzes bőgőtémákkal, egy szép gitárszólóval és a hegedű dallamaival. De a szertelen billentyűs aláfestés is éppúgy jellemzi a lemezt, mint a szaggatott riffek vagy a borult jazzes betétek. Gleb Kanasevich klarinétvirtuóz is vendégszerepel a korongon, amelyen hallható még törzsi dobolás, fuvola és harmonika is. Azért nem kell megijedni, ezek többnyire színező elemek, a zene eszenciáját továbbra is a metal eszközeivel alapozzák meg, és a hagyományos értelemben vett dalszerzés is helyet kap az albumon. Ezenkívül olyan instrumentális betétdalokkal is találkozunk, mint például a Lower Than The Depths, amelyben a metaltól idegen szintiszólamok borzolják a kedélyeket.
Ritmusváltásban, technikás riffekben, hosszan játszott izgalmas szólókban, előtérbe helyezett bőgőjátékban, ezerféle díszítőelemben, bizarr megoldásokban, hangulatos pillanatokban nincs hiány a lemezen. És ha ez még nem lenne elég, akkor megemlíteném, hogy a The Beggar és a Sacred Signs című dalokban operaénekesnőt is hallhatunk, amely jelenség számomra egyike a be nem illeszthető puzzle daraboknak.
Összességében több az olyan szerzemény, amelyre joggal lehetnek büszkék a taljánok, de akadnak olyanok is, amelyek valamelyest szerényebb dalírói képességekre reflektálnak. Viszont akik fantáziát látnak az élénk színek kavalkádjának zenei leképzésében, mindenképpen tegyenek egy próbát a Will’O’Wisp aktuális lemezével.
Összességében több az olyan szerzemény, amelyre joggal lehetnek büszkék a taljánok, de akadnak olyanok is, amelyek valamelyest szerényebb dalírói képességekre reflektálnak. Viszont akik fantáziát látnak az élénk színek kavalkádjának zenei leképzésében, mindenképpen tegyenek egy próbát a Will’O’Wisp aktuális lemezével.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.