Soulfly

Archangel (2015)


A Soulfly-t és Max-szet azt hiszem nem kell bemutatnom. Meg talán hagyjuk ki a Max Sepultura Cavalera testvérek igazi brazil teleregényének taglalását is. A Brutal Assaultos irományomban eléggé szélsőségesen írtam a Soulfly fellépéséről, amivel kapcsolatban ma sem változott a véleményem. Miért is változna? Ennek fényében morcosan, csalódottan és igazán negatívan álltam neki az Archangel hallgatásának. Nem akartam szeretni. Gyarló módon, úgy gondoltam, hogy majd jól levezetem rajta a csalódottságomat, aminek azért adott némi alapot a megelőző négy Soulfly lemez is. Végül nem így történt. Gondoltam igazán nem méltó módon, első felindulásból rúgok még egyet a csapatba. Végül nem tettem. Max korábbi nyilatkozatai, miszerint ilyen jó lemezen még sosem dolgozott, komolyan olaj volt a tűzre bennem és a családi vállalkozássá fejlődött zenekar képe is csak a negatív prekoncepciómat erősítette, miszerint egy fáradt és unalmasan vacak lemezzel kell ismét szembeállni. Végül nem ez a valóság. Persze világra szóló szerelem nem köttetett köztem és az Arkangyal között, azonban a csakis tévútra vezető kezdeti rossz hozzáállásom hallgatásról hallgatásra elszállt. A csalódottságomról fokozatosan átfordult a figyelmem a lemezre és elérkezett az a pillanat, amikor már különösebb mellékízek nélkül tudtam hallgatni a Cavalera család friss produktumát.

Persze azt ne higgyétek, hogy Max elkészítette az évezred lemezét, de talán még az életművének koronájaként piedesztálra emelhető albumot sem, mert ez nem igaz. Az viszont határozottan pozitív, hogy a Soulfly és Cavalera Conspiracy összesen nyolc évnyi stagnálása a CC esetében a tavalyi Pandemoniummal, az előbbi esetében pedig az idei Archangellel határozottan kimozdulni látszik a holtpontról. A We Sold Our Souls To Metal kezdése persze ezt még nem fedi fel, hiszen valahol a fáradtabb lemezek tipikus thrash tuc-tuc menetelésével indítva aztán mindent képvisel, csak épületes zenei fejlődést nem. Zyon Cavalera dobtémái punkosan primitívek, amit a belső kiállásban magára maradó basszusgitár csak erősít a tipikus punk dallamvezetéssel. Azonban a “refrén” alatt folyamatosan hömpölygő gitárdallamok már valahol a korai Soulfly autentikusabb dallamait és hangulatát idézik, ami határozottan jó jel. Felemás a végeredmény, a törekvés viszont egyértelmű. Ez a fajta törzsi, spirituális hangulat megidézése aztán a szinte minden számot felvezető hangulattémákban megjelenik, ami elkülöníti, előkészíti a terepet az adott nótának. Szerencsére a tufa és blőd tuka-tuka tekerés az első dalt hátrahagyva azonnal a múlté. Az Archangel egy kimértebb tempóval, Max képességeihez mérten építkezős vokállal fejlődik fel egy apokaliptikus középtempós mészárlássá, ahol a kórust imitáló szintiszőnyeggel és a pofátlanul jól eltalált ritmusváltásokkal válik a dal érdekessé. A nóta végi éteri női hang pedig egyfajta Gladiátor film spinoff érzetet varázsol elő. Tényleg nem nagyon tudok hangulatilag belekötni már semmibe és egy kicsit át is adom innentől magam egyfajta gondtalan lemezhallgatásnak, ahol a dalok sorjáznak, a hangulatok működnek, a begyorsulások ütnek. A Sodomites középlassú menetelése, az Ishtar Rising vízalatti gitártémái, bugyborékoló őrülete, a Shamash pusztítása, vagy a Mother of Dragons bomlott gitárszólója mind kiválóan szolgálják a bibliai vonatkozású témákat. Valóban megjelenik a teljes lemezen egyfajta misztikus vetület, ami egészében képes az albumnak egyedi arcot és hangulatot adni. A szövegek terén is szerencsére képes Max az agyoncitált “war, hate, fuck” szentháromságon túllépni. Persze nem szabad dantei mélységeket keresni, de nem is keltik azt a debil és önismétlő zsákutca érzetet, amit már az utóbbi időkben meg lehetett szokni a Soulfly egyen dalokban. Vagy is, nem mindenhol khmmm…


Persze nem minden rózsaszín! Amit nem nagyon értek a borítón és a szövegekben is megjelenő koncepcióban, hogy a nyitó dal és a Live Life Hard! hogyan került bele? Ezeknek a szövege, a hangulata és úgy ánblokk mindene kilóg a lemez koncepciójából. Igazán lehetett volna még rittyenteni két konceptdalt, mert a Live Life Hard!-ban elhangzó “Hey! What the fuck did you say? Get the fuck out of my way” igazi szellemi mélyrepülés, ami rontja bennem az összképet. Na, pont erről beszéltem! Tessék, csak előkerül egy-egy ilyen útmenti szövegrész. A dalt előadó Matt Young, előttem ismeretlen művészúr rikácsolása pedig teljesen nevetséges. A negatívabb érzéseket erősíti bennem, hogy Zyon dobolása bár hibátlan (milyen is lenne egy profi studiómunkán), azonban sótlan, ötlettelen és eléggé “zöldfülű”. Rövid időn belűl maga alá temeti Max és Rizzo mester munkálkodása és láthatatlanná, egyszerűen súlytalanná válik technikai értelemben. Amit itt hallani lehet, azt sajnos össze sem lehet hasonlítani Roy Mayorga, vagy Joe Nunez munkájával. Bennem ez nem feldolgozhatatlan, de erős hiányérzetet kelt a lemez vége felé. Egy két fifikásabb ritmus, ödapörkölős, technikás break úgy hiányzik, mint éhezőnek egy falat kenyér.



A speciális bónuszolt verzión még helyet kapott a Napalm Death épületes You Suffer “dalának” “feldolgozása”. (Milyen értelmetlenek már ezek a szavak ezzel a “dallal” kapcsolatban nem?) Az Acosador Nocturno konvencionálisabb tekerését talán a szóló miatt érdemes megfülelni, míg a záró és hagyományörző Soulfly X a már megszokott módon ötvözi a tradícionális népi motívumokat egyfajta merengős – ambient – instru tétel képében. Na, most aztán jól agyondicsértem a lemezt… Az az igazság, hogy ha nem is mestermunka az Archangel, mégis egy üdítően friss zenei élmény Max kifogyóban lévő tollából. Szerintem érdemes a lemeznek esélyt adni. Mindenképpen a bónuszolt verziót ajánlom a hangulatos befejezés miatt azoknak, akik a korai időszak ethno-folk-numetaljával voltak elégedettek. Na, azért el ne szálljunk, ez összességében egy nyócésfél’ ami messze túl van az előzetes elvárásaimon! Na jó, a fene egye meg, emiatt az utolsó dal miatt megadom a kilencet… Nem, marad a nyócfél. 🙂


október 18.,
október 19.,
október 21.,