Rusty Pacemaker
Ruins

    Mindig igazi kihívást, örömöt jelent számomra olyan lemezről írni, amely nem egy zenekar polcokra szánt produktumát tárja elém, hanem egyetlen ember belső világát, sajátságos megnyilvánulását. Nem tartom értékesebbnek ezeket persze egy teljes zenekarnál, mert nekem mindegy, hány ember dolgozik rajta, ha olyan hallgatnivalót kapok, ami nem csak a felszínen lebeg, mint a kiömlött olaj, hanem egészen mélyre tud gyökereket verni. Tehát ugyanolyan esélyekkel lehet kiemelkedő az osztrák Rusty Hessel, mint egy tudatosan megtervezett, célirányos szuper alakulat, de ehhez sok mindenre van szükség. Rusty barátunkból állítása szerint 2003 környékén kívánkozott ki, amit már nem tudott magában tartani, így nagy megkönnyebbülve ragadott gitárt és kezdett el dalokat gyártani saját szórakoztatására. Demó demót követett, míg 2011-ben egy debütáló lemezzel is jelentkezni tudott, az énekes-mindenest egyébként régi barátja segítette ki dobok terén, Franz Löchinger, akinek a játékát az új korongon szintén hallhatjuk. Szélesebb körben tehát már kitárta bánatos lelkét, ez volt az In Blackness And Light. Ha még nem hallottatok róla, nem feltétlenül a ti hibátok (ahogy az enyém sem). 

    Valószínűleg erre a sorsra jut majd a most megjelent Ruins is, de a tisztességes recenzió természetesen megilleti Rusty 5 évig dédelgetett újabb kinyilatkoztatását. Sőt, biztos vagyok benne, hogy a célnak megfelelő közönséget is megtalálhatja, csak velem nem járt túl nagy szerencsével. Stílusában egészen egyedi keveréket tár elénk dalaival, érdekes keveréke ez a HIM és Type O Negative világának, itt-ott Pink Floydra emlékeztető dallamokkal, a lemez gyengéje és erőssége egyszeriben maga Rusty éneke. Időnként teljesen rendben van és eladja magát, de például a nyitó dalban, ami maga a címadó Ruins, egy háttérben megbújó hörgésen kívül semmi izgalmat nem tudott kifacsarni magából, unalmassága és jellegtelensége pedig betetőzött a dal végén némi amatőrséget idéző fütyörészéssel és dúdolgatással. Beismerem, ennek a dalnak nem tudtam megadni a második esélyt sem, ez pedig ritka.
    Szerencsére azért Rusty igen hullámzó kedélyállapotú figura lehet, mert a Made Of Lies lüktetése és dallamossága még nálam is betalált. Egy egészen slágeres búslakodással idézett meg számomra egy rég letűnt korszakot. Konkrétan a középiskolás koleszben üvöltő Bloodhound Gang jutott róla eszembe, ami nem tudom, hogy dicséret-e az osztrák számára. Hasonló jelleggel indul az Ocean Of Life, amin megint jót szórakoztam szomorkodás helyett, a női ének megjelenése pedig egész jót tett a dalnak, legalább Rusty pihenhetett néhol. A hangulatos akusztikus részek, az egészen jól sikerült gitárszólók azért sokat mentenek az album dalain, ahogy teszik azt ennél a dalnál is. A The Game keményebb gitárokkal nyit ugyan, de amikor visszatér a Ruins által már képviseltetett egyhangú búgás a dal végéig (vagyis az ének), már kevesebb rokonszenvet tápláltam iránta, pedig zeneileg talán a legérdekesebb dal született meg a lemezen. Lüktető belassulások, finom gitárjáték szórakoztat minket akkor, amikor a szöveg szerencsére szüneteltet. A jó gitárjáték az egész lemezre igaznak mondható egyébként, ami igazán dícséretes, figyelembe véve, hogy nagy részét rögtönözve vették fel a dobokkal egy nap alatt. A már-már doomos Night Angel ismét egy jól sikerült szerzemény, persze sokat javít rajta a mentőövként szereplő női ének ismételt visszatérése, a lassúság pedig hősünknek is sokat segít a megfelelő hangok kiadásában. Ha már doom, akkor ezt a Candlemass c. dal követi, sötét gitárszólóval és olyan tempóval, amit igazából ehhez az énekhanghoz találtak ki. A dalnak van íve, története, csúcspontja és úgy egyáltalán, érdekes tud maradni.
    Az akusztikus Forevernek és rugókkal felpörgetett Matter Over Mind nevű folytatásának ez az érdekesség már nem jön össze, ismételten hullámvölgybe kerülhetünk, csak az élvezi, aki ezeket a dallamokat még nem hallotta száz másik zenekarnál. A Matterben a másodpercekre betörő zongora szépségét egyszerűen nem tudom, hogy lehetett megtörni többször is bazári ugrabugrálásra késztető zenével, egyenesen bűn. A lemezt záró Pillow Of Silence előtt szereplő Knowingig kellett várnom, hogy Rusty végre kiengedje a hangját és ne úgy érezzem, hogy éneklés közben valamit próbál a farpofái között tartani. Kijelenthető, hogy tud énekelni, méghozzá egészen jól, csak lámpalázas, vagy nem akarta eddig megosztani velünk ezt a titkát. A zárásra vissza is húzódott csigaházába és egy felgyorsult, metalosított késői korszakában fogant Pink Floydra hajazó dallal búcsúzik el tőlünk addig, míg újra hatalmába nem keríti az a bizonyos szükség…
    A zenevilágnak még talán sosem volt nagyobb szüksége az ilyen belülről táplálkozó zenészekre, mint Rusty Hessel, de lórúgás helyett ő csak egy meleg takarót és egy kis kakaót tud nyújtani nekünk, ami azért időnként jól tud esni egy-egy esős napon. Íme egy kis ízelítő a lemezből, amit a kiadó állított össze a legjobb pillanatokból, kissé becsapva minket, mert fele ennyi metal sem szorult a teljes kiadványra: