A bíróság döntött: övék lett a Queensryche név.
Mondjuk engem egyáltalán nem érdekelt ez a jogi hercehurca, inkább arra voltam kíváncsi, hogy Todd La Torre mihez fog kezdeni az új korongon. Vagyis, hogy ki akar-e lépni Geoff Tate árnyékából. Meg akar-e szólalni a saját hangján.
Hisz az előző, az első vele készült korongon egy tökéletes Tate kópiát alakított.
Abból a szempontból megértem Michael Wiltonékat, hogy egy olyan énekest szerződtettek Geoff helyére, aki képes elénekelni a klasszikus ’ryche dalokat. Az viszont érthetetlen számomra, hogy a friss lemezeken miért kell továbbra is Tate papát majmolni.
Már pedig a Condition Hüman-en ének szempontjából ugyanaz történik, mint legutóbb. Nagy ritkán más hangszínt is megvillant Todd, de 90%-ban Tate orgánumán szólal meg. A maximálisra lekopírozott manírokkal, egyes szavak kiejtésével még jobban rájátszik elődje stílusára. Persze nem a mostani Geoff Tate-et utánozza, hanem a régit, aki még lazán kiénekelte a magas hangokat. De van egy óriási különbség kettejük között. Anno Tate nem csak azért sivítozott, mert ezzel is bizonyítani akarta kvalitásait, hanem művészi eszközként, az adott nótának alárendelve használta a hangját. Toddnál viszont érzek egy „majd én megmutatom, hogy jobb vagyok, mint Tate!” attitűdöt, és egy öncélú hangszálakrobatikát.
Talán ezzel próbálja palástolni a mágia hiányát?
Mert bár képes fogós verzéket, refréneket írni, a vele készült dalok szűkölködnek az igazán mágikus énekdallamokban.
Persze lehet, hogy csak én vagyok ilyen szőrszálhasogató, és sokan beérik egy szimpla, lélektelen Tate-kópiával…
Ha félreteszem ezen ellenérzéseimet, akkor kiválóan elszórakoztat a nemrég megjelent Condition Hüman.
Egy biztos, a borító impozáns! Ezen a téren sose jeleskedett a Queensryche, nekem eddig a Hear in the Now Frontier-é tetszett legjobban, de ez a nem túl tipikus metalborító legalább annyira klassz.
Az előzetesen nyilvánosságra hozott nóták alapján azt hittem, hogy az öndefiniáló, azonos című korongnál is metalosabbra veszik ezúttal a figurát, de összességében nem ez történt.
Sajnos a hangzás nem az igazi.
Mintha lespórolták volna róla a mélyeket.
Hová tűnt Eddie Jackson gyomrozó basszusa?
Jó-jó, hallani, hogy miket penget, de mégsincs alja a soundnak.
Ettől függetlenül a kezdő hármas roppant erős, annak ellenére, hogy pl. a Guardian „revolution callingol”, meg régebbi QR témákat hasznosít újra…
A Hellfire refrénje meg talán a szövege miatt, de a Dream Theaterre hajaz.
Ahogy La Torre az „a season of change” sort dalolja, az elég LaBrie-s.
Mindent összevetve (a saját maguktól lopott szólót is beleértve) az egyik leghangulatosabb szám lett a Pokoltüze!
A későbbiekben is akadnak erős szerzemények, de kevésbé jól sikerültek is. A női kórussal indító Bulletproof-ot szerintem érzelmesnek szánták, de inkább a giccs irányába hajlik. A refrén az Aerosmith nyálas balladáit juttatja eszembe.
Azért az előtte lévő Eye9 pofás darab, a maga basszusos nyitányával, kicsit modernebb, töredezett riffjeivel.
A lemez második felére több lírai szám is becsúszik, az akusztikus gitáros Just Us jobban tetszik a Bulletproof-nál, de azért köszönő viszonyban sincs egy Silent Lucidity-vel…
Pedig érezhetően próbálják kikeverni benne az Empire slágerességének és a Promised Land misztikusságának elegyét.
Az albumot záró címadó sem rossz, a lágy kezdést heavy metalos menetelés váltja fel. Kicsit talán hosszabbra nyújtják a kelleténél, de ez még belefér.
Aki a Queensryche klasszikus korszakát isteníti és mindent, amit 1994 után adtak ki egy kalap kakinak tart, az gyanítom lelkesedni fog a Condition Hüman-ért. Aki viszont úgy van vele (ahogy jómagam is), hogy bár a Promised Land utáni korongjaik nem csúcskategóriásak, de mégis tetten érhető rajtuk az új, a friss hangzás keresése, a kísérletező hozzáállás, az csak bizonyos mértékig tudja értékelni a La Torrével megkezdett irányt.
Egy korrekt heavy metal lemez lett a Condition Hüman, melyen a progressziónak írmagját sem találni, ellenben tanúi lehetünk egy erőteljes regressziónak, múltba révedésnek.
Amúgy meg mindenki örülhet annak, hogy rendeződött a Queensryche-ügy, hisz aki a régi hangzást sírta vissza, annak itt van a Todd La Torre vezette csapat, a kísérletezősebb irány hívei számára pedig ott a Geoff Tate-féle Operation: Mindcrime.
Az olyan mázlisták meg, mint én, élvezettel hallgathatják mindkét formációt! 😀
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
