Igaz, túl sok különlegességet nem találtam a Pitch Black Eyes-ban, de kíváncsi voltam, hogy az énekes kisasszony a többi szerzeményben is ezt a visszafogott, középmély tónusú orgánumot használja-e. Mert olyan prog. metal lemezt gyakrabban hallani, amiben az énekesnők áriáznak. De a Radina Dimcheva által alkalmazott vokálstílus inkább okkult rockos…
A komplett lemez ismeretében elmondhatom, hogy ő nagyrészt marad a közepes tartományokban, de néha megvillantja, hogy a magas hangok is mennek neki. Szerencsére mindezt mindenfajta magamutogatás, „mostmajdmegmutatom!” attitűd nélkül teszi. Magyarán nem akar operaénekest játszani, nem próbálja túlszárnyalni, teszem azt, Tarját.
És ez a hozzáállás számomra roppant szimpatikus!
Egyébként rajta kívül a gitáros, Lennert Kemper is hallatja néha a hangját.
Először a második számban, ahol kicsit Burton C. Bell módjára keménykedik. Aztán később csordavokálozik, majd a záró monstrumban mélyen hörög.
Az feltűnő, hogy Radina hangja eléggé előre van keverve. Szerintem túl hangosan szól a hangszerekhez és Lennert éneksávjaihoz képest. Persze nem zavaró módon, végül is kellemes az orgánuma, fogósak a dallamai.
A zenekar nem titkoltan olyan bandák hatására kezdett el együtt muzsikálni (Gregory van der Hoeven dobos és Lennert már jó néhány, különféle stílusban alkotó csapatban zenélt korábban), mint Dream Theater, Symhony X, Opeth, Porcupine Tree.
Ezen alakulatok megoldásai tetten érhetőek egyik-másik nótában, de kópiának egyáltalán nem nevezném a ReSolve-ot.
A 45 perces debütáló album mind a hét tétele igényesen hangszerelt, változatos, prog. alapú muzsikát rejt. Több dalban is érzem a slágerpotenciált. Talán a hossza, pontosabban rövidsége miatt az Unchained lehet a legesélyesebb a „lemez slágere” titulusra.
A drámai Still Breathing egy érdekes darab. Gyönyörűen énekel benne Radina, a gitár pedig többször is olyan magasztos, doom/death riffekkel, melódiákkal operál, amik jól mutatnának egy My Dying Bride, vagy Paradise Lost lemezen is. Mekkora már az a 3:10-nél kezdődő riff!
Aztán egy perccel később az a leállás! Zongorafutamok, lüktető basszus, finom dobjáték, torzítatlan, visszhang effektes gitáralapozás, majd egy jazzes, röptetős szintivarázslat, zárásként pedig egy lassú, síró-rívó gitárszóló.
Atyaég! Heveny libabőr!
Az N.P.O.A.L. egy játékos instru stílusgyakorlat, mégsem unalmas. Valószínűleg azért, mert egyes híres pályatársaikkal ellentétben nem nyújtják túl, megelégszenek négy és fél perc „masztival”.
A Blood Will Tell és a záró December szintén magas minőséget képviselnek, előbbi zongorás, melankolikus középrésze csodaszép, utóbbi pedig úgy föl van építve, ahogy illik.
Lennert jó öblöseket hörög benne, már-már Akerfeldt-i magasságokat, azaz mélységeket érve el. 🙂 Bár zúzásban is jeleskedik a ReSolve legénysége, nekem mégis a leállós, merengős, akusztikus részek a kedvenceim. Nekik teljes mértékben sikerül az, ami nem minden prog. bandának, vagyis érzelmeket váltanak ki a hallgatóból, érzéseket közvetítenek muzsikájukkal.
Örülök, hogy Tom de Wit kiadóalapító, multiinstrumentalista eljuttatta hozzánk a Wayward Sanctuary-t. Ígéretes bemutatkozás ez, rajtuk fogom tartani a szememet a jövőben!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
