A Les Acteurs de l’Ombre Productions egy 2009-ben alakult, azóta lassan, de biztosan épülő kis francia kiadó. A furcsább, postos hangvételű black metal zenéket favorizálják, ahogy ez a náluk lévő bandákból is látszik: The Great Old Ones, Paramnesia vagy a Moonreich. A kiadványaik minősége lassan védjegyszerűvé válik, a digipakjaik bármelyik nagy kiadó cuccai mellé odatehetőek.
De beszéljünk inkább a zenéről…
A Deluge bő egy hónapja megjelent CDjét betéve, pont olyan kezdést kapok, mint a dal címe: Avalanche, vagyis lavina. A dal kirúg a székemből. Az első hangokból be tudom stilizálni, hiszen a profira sztereózott és kicsit túlkompresszált, de nem agyatlanul mély gitárhangzás a post metal sajátja… A szám végén kicsit idegesítő a megszaggatott gitárhang, de nem tart sokáig szerencsére. Sosem szerettem, mikor nem kézzel van a gitár eltompítva, hanem a hangmérnök egerével. Azok a zajok – zörejek hozzátartoznak a hangszer megnyilvánulásaihoz kérem!
A másodjára érkező Appátban már megjelennek dallamok is, és néha Benjamin Marchal dobos is megpihen. Szélvész – vadállat tempót diktál, de ez jól harmonizál a kiadvány zeneiségével. Aztán a dal közepén érdekes, chrunch hangzás és női kántálás a háttérből (Héléne Muesser szállította a hangot). Hatékony. De van itt másik vendégszereplés is, konkrétan az Alcestből ismert Stéphane „Nige” Paut személyében, aki a Mélas Kholéban hallatja hangját.
Viszont így a tizedik perc után kezd egy kicsit az összkép terhes lenni. Ha már én mondom azt, hogy egy-két riff jól esne, ott már tényleg nagyon rizsára lett véve a gitár. Gyakorlatilag a tremolós és az akusztikus (amúgy nagyon profin kevert és atmoszférikusra gyúrt) betétek váltakoznak. A dob is zsír profi, de ezidáig egyetlen egy stílust hallottunk. Ennél a pontnál éreztem azt, hogy az igazán nagy pontszámhoz valamiféle fordulópont, csavar szükségeltetne.
De sajnos a soron következő nóta egy perces bevezetője után ismét jön a szögelés, és a HC üvöltés. Tulajdonképpen működik a zenétől erősen elütő vokális megoldás, viszont ez a fajta hangképzés egy idő után fárasztó. Gondolom, ezért voltak a vendégénekesek, viszont ha őket jobban kívánja a fülem, akkor az egy kicsit gáz, nem?
És a menetrendszerű pszicho gitár is a Naufrage vége felé. Ez már tényleg borítékolható volt.
Na de ne legyünk negatívak, úgy érzem, most már tényleg történnie kell valaminek (annak ellenére, hogy kaptam már a LADLO-tól olyan lemezt, amit jóra kellett hallgatni – igaz rossz az sem volt, csak elment mellettem).
Így is lett, meg nem is. Szerintem az alkotók is érezték, hogy ez így unalmas lehet, ezért drasztikus tempócsökkentés következik, viszont üvölt, hogy ebben meg nem elég jók. Oké, a Klartraumerben hallani zongorát is, és a harmonikus megoldások is mélyek, okosak, és pimaszul jól van időzítve. Csak emiatt a rész miatt bevésem idő előtt a nyolc pontot, amit már nemigen fog tudni semmi lerombolni. A Vide-ben pedig már ismét itt a lavina, ez egyfajta keret, így a lemez működik.
Ami említésre méltó még, az a hangzás és a külcsín.
A hangszerek faszán duruzsolnak, igazán modern és jól felépített megszólalás ez köszönhetően Chris Edrichnek és Joey Sturgisnak a michigani Bros Studioból.
És hát a borító. Mint már említettem a LADLOtól még nem kaptam randa cuccot. Itt van a polcomon a korábbi Paramnesia lemez és a két The Great Old Ones is. Mindegyik profi mű (utóbbiak zeneileg is). Ez, amit itt láthatunk egy se nem monokróm, se nem színes cucc, a fehér mellett a kék és az arany színe alkotja az egészet. Az a fajta grafika, amin megragad az ember szeme, szinte vonzza. Hosszú percekig lehet rajta kutakodni.
Összefoglalva, ez egy egész jó lemez, annak ellenére, hogy a cikk egészében ütöttem – vágtam szegényeket. Amit hiányolok, az az egyedi arculat, és a kiszámíthatatlanság. A post metalnál ezen kettőből nem fogok engedni, mivel annyira sok képviselője van, hogy jóformán ez a pontozás lényege.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
