Ha folytatódik a sorminta, akkor a Room of the Mad Robots következő nagylemeze 2018-ban fog megjelenni. Hisz eddig rendre három évenként jöttek az albumok.
De ne szaladjunk ennyire előre! 🙂
Inkább tekintsünk kicsit vissza a múltba.
A budapesti brigád 2006-ban alakult. Bemutatkozó korongjukat 2009-ben adták ki Mechanical Sound Empire címmel, amit 2012-ben az I Stray követett.
A debütön még Vincze Andres énekelt, de a folytatáson már Mári Péter állt a mikrofon mögött. Emiatt természetesen némi változást lehet fölfedezni ének fronton a két lemez közt, de muzikálisan sem írták újra a 2009-es művet. Persze drasztikus váltás nem történt, elődjéhez képest mégis más lett az I Stray. Én mindkét albumot minőségi munkának tartom, de valamiért egyik sem tudott maximálisan eltalálni.
Ellenben a nemrég kiadott Rat King Racket-tel, ami teljes mértékben magával ragadott! Hogy ez annak köszönhető-e, hogy az első két lemezen Kertész László dobost perkán kisegítő/megtámogató Ónodi Gergely távozott a csapatból, és helyére Novaszel Attila, elektronikáért felelős szakember érkezett, nem tudom. Bár tény, hogy nekem néha túl sűrű volt a hangzás anno, a nyomatékos ütős jelenlét miatt. Ennek ellenére mégis annak tudom be az Őrült Robotok muzsikájához fűződő attitűdöm pozitív irányba történő változását, hogy Péter valami irgalmatlanul magas színvonalú éneklést prezentál a patkányos CD-n!
Továbbá egy olyan delejező, hipnotikus atmoszféra lengi körül az anyagot, ami az elején elragadja, bekebelezi a hallgatót, és 43 és fél percen keresztül nem ereszti. És annyira addiktív, rászokásra alkalmas a zene, hogy szinte kényszert érzek arra, hogy újra, újra és újra lepörgessem a korongot.
Nem szeretek skatulyázni, szerintem a srácok se, ezért titulálják szimplán csak metalnak muzsikájukat, de azért elárulom Nektek, hogy nekem milyen benyomásaim vannak velük kapcsolatban. Így, három album után egyértelmű, hogy a saját útjukat járják, előre tekintenek, mindig valami újat akarnak hozni, de figyelnek arra is, hogy a már kialakult Robotos védjegyek megmaradjanak. Nyilván mindenki asszociál valamelyik más előadóra, ha meghallja a zenéjüket. A Tool, Pantera, Alice In Chains nevével már többen dobálóztak. A Rat King Racket dalai kapcsán nekem ezek mellett a Deftones ugrott még be. Illetve a Buddy Lackey, vagy épp Devon Graves művészneveken ismert énekesfenomén bandái. Elvileg a Buddy Lackey az igazi neve, de én erre nem vennék mérget…
Szóval Psychotic Waltz és Dead Soul Tribe hatásokat is érzek a friss művön. Attila elektrotuningja kapcsán pedig az Incubus ugrott be.
De ezek mind csak benyomások és nem nyúlásokról, erős áthallásokról beszélhetünk. Inkább arról van szó, hogy az említett zenekarokhoz hasonló módon, irányból közelítenek a zene felé a RotMR tagjai. Ha hazai rokonlelkeket kellene megemlítenem, akkor olyanokat mondanék, mint Angertea, a néhai Varso, a fene tudja milyen státuszú Eclipse, Aebsence. Vagy épp a Haelo. Tehát a jobb híján progresszív dobozba zárt, kísérletező, agyas/hangulatos muzsikában utazó hordák.
No de a hosszúra nyúlt tudományos (he-he!) fejtegetés után nézzük a Rat King Racket-et!
Ami egy patkányos koncepció köré épül, mely mind külsőségekben, mind pedig, átvitt értelemben ugyan, de a szövegekben is megjelenik. A címmel kapcsolatban már szolgáltunk egy kis háttérinfóval egy korábbi hírünkben.
Meglepően kezdődik a lemez, a 27 című rövid dühkitöréssel. Ez a röpke tétel a leggyorsabb, legbrutálisabb momentum, a folytatás gyakorlatilag köszönőviszonyban sincs vele. Ugyanis átveszik a főszerepet a középtempók, a tört ritmusok és Péter megkapó dallamai. Meg a nagybetűs HANGULAT!
Elsőre furának tűnt a hangzás, mert olyan, mintha egy zárt helyről szólna. Mint mondjuk az az üveg, amiben a borítón látható patkányok nyomulnak. Szerintem ez is a koncepció része, hiszen egy roppant mód rétegelt zenefolyam a Rat King Racket. A sound ehhez mérten nem annyira hangos, nem dörren úgy meg, mint a korábbi lemezeiké, de kifejezetten dinamikus és minden apró mozzanat kitűnően hallatszik. Főleg egy jó fejhallgatón tesztelve!
Amúgy Mári Mester látta el a hangmérnöki teendőket is. Aki azért ezúttal sem bújik ki teljesen a bőréből, már ami az éneklést illeti, lévén extrémkedik, üvölt is, ha a helyzet úgy hozza, de alapvetően a dallamos/tiszta, sokszor nyújtott témákkal operáló ének dominál. Mindezt olyan magas minőségben prezentálja, hogy gyaníthatóan hivatkozási alap lesz a hazai vokalista társadalom számára. Sajnos nem bővelkedünk kimagasló magyar metal énekesekben, viszont Péter egyértelműen a kevesek egyike! Persze a többiek is ászok a hangszereiken. Berszán Miki ízes gitárjátéka teljesen alá van rendelve a DALoknak, mondhatni lecsupaszítottan penget, az első lemezen fel-feltűnő szólókat is elhagyta, de mégis érzelemgazdagabb a játéka, mint valaha. András Csabi basszusfutamai aranyat érnek. Ugye szállóigévé vált az a mondás, hogy „Lars nem tud dobolni!”. Kérem alássan, tessék hangoztatni, hogy „Laci viszont tud dobolni!”. Miket üt már Kertész Úr! Naná, hogy nem kettőnégyeket! Azért itt-ott a törzsi jelleg is megmaradt, aminek igencsak örülök.
Novaszel Attila pedig olyan zajokat, zörejeket kanyarított a hangszerek alá/mellé/fölé, hogy egy új, magasabb szintre emelte a Room of the Mad Robots hangzását. A Thorax Tales-ben a közeli, majd távolodó vonatzakatolás, aztán az éjszaka hangjai, tücsökciripeléssel valami zseniális!
Nem méltatom tovább ezt az atmoszférikus mesterművet, bárki meg tudja hallgatni alább. Egyértelműen nemzetközi színvonalú lett a Rat King Racket, büszke lehet rá a csapat, de az egész magyar keményzenei szcéna is! Nálam kétségtelenül az év legerősebb hazai lemeze, kellemes meglepetés így év végére.
<a href=”http://roomofthemadrobots.bandcamp.com/album/rat-king-racket”>Rat King Racket by Room Of The Mad Robots</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
