Közismert tény, hogy az Omega a világ második legrégibb rockzenekara. 1962-ben alakultak és azóta sem oszlottak fel. Igaz, vagy húsz éve már, hogy tetszhalott üzemmódra kapcsoltak, vagyis 8-10 évente kiadnak egy új lemezt, közben pedig összejönnek 1-1 jubileumi koncert/kisebb turné erejéig. De ki neheztelne rájuk, hisz kb. ugyanezt teszi a náluk pár hónappal idősebb, azaz életkor szempontjából világrekorder The Rolling Stones is.
Nem indulnék el az Alfától, hogy elérjek az Omegáig, lévén oldalunkon egy jó hosszú ismertető található a bandáról. Meg amúgy sem hiszem, hogy bárkinek is be kéne őket mutatnom. Lassan 55 esztendős létezés ide, vagy oda, a Fémforgácson eddig még egyik kiadványukról sem szerepelt ismertető. Koncertbeszámoló már volt és gyaníthatóan még lesz is, mert jövőre új nagylemezt ígért Kóbor János és egy részben ahhoz kapcsolódó, az 55 éves jubileumot ünneplő koncertsorozatot.
Az, hogy eddig albumrecenzió még egyik művükről sem született, több dologgal magyarázható. Egyrészt az oldal profiljába nem igazán illenek bele, hisz se nem metal, se nem underground muzsikában utaznak. Másrészt amint már említettem, 1995 után nagyon ritkára vették a lemezmegjelenést. Bár ilyen-olyan újrakiadások, gyűjteményes korongok rendre napvilágot láttak.
Egy ilyen gyűjteményes, mégis rendhagyó, hiánypótló box set jelent meg nemrég a Grund Records gondozásában, mely 4 CD-t tartalmaz és a csapat idegen nyelvű (szinte 100%-ban angol) szerzeményeiből szemezget. Mindezt évtizedes bontásban teszi.
Az egyes korongok beszédes címűek. Az első a The Beaty Sixties, a hatvanas évek beatkorszakának, a második, a The Spacey Seventies, a hetvenes évek űrkorszakának, a harmadik, a The Progressive Eighties, a nyolcvanas évek progos irányának, míg a negyedik, a The Heavy Nineties, a kilencvenes évek hard rockos kísérleteinek lenyomatait tartalmazza. Nyilván senki sem lepődik meg azon a tényen, hogy az Omega Nyugat-Németországban szinte az összes magyar nyelvű nagylemezének elkészítette az angol megfelelőjét. Sőt, hamarabb jelent meg lemezük külföldön, mint idehaza. Az Omega Red Star from Hungary megelőzte a Trombitás Frédi és a rettenetes embereket. Én nemrég vetettem bele magam mélyebben a zenekar életművébe, mert bár gyermekkoromban ismerkedtem meg velük édesapám bakelit gyűjteményének köszönhetően, abban csak a Csillagok útján és a Gammapolisz volt megtalálható. Szóval pár hónapja beszereztem a csapat összes magyar nyelvű nagylemezét, viszont az angol verziókat eddig nem hallottam. Úgyhogy számomra az újdonság erejével hatnak a Decades korongjai.
Mert nem arról van csupán szó, hogy magyar helyett angol nyelven szólalnak meg a jól ismert szerzemények, hanem sok esetben zeneileg sem ugyanazt kapjuk, mint a hazai piacra készült anyanyelvű albumokon. Ott van például rögtön az első CD-t indító Petroleum Lantern, ami nem azzal a tipikus, belénk ívódott dobtémával nyit. Hanem egyből énekkel, majd később sem érkezik az emblematikus „ta-ta-ta-tatta-ra”, ellenben kapunk kongás támogatást. Őszintén szólva egyes dalok angol verziói hallatán rögtön fölkaptam a fejem és nem értettem, hogy eddig miért nem tűntek ki számomra. És itt jön az a közhely számba menő, de vitathatatlan igazságtartalmú mondás, hogy a rockzene nyelve az angol. Valóban, bizonyos nóták, amik magyarul nem hagytak bennem mély nyomot, a világnyelven előadva elkezdtek működni. Persze az ellenkezőjét is megtapasztaltam, mert az Ezüst eső Silver Rain-ként nem üt akkorát, mint magyarul. Próbáljátok meg elénekelni a két címet és rájöttök miért! Ezzel együtt mégis többségben vannak azok a nóták, amik a fordítás, némi zenei módosulás következtében új értelmet nyertek. Folyton azt érzem a lemezeket hallgatva, hogy egy nemzetközi színvonalú banda muzsikál. Kóbor angol kiejtése szinte perfekt. Gondolom a két német nyelvű tétel is korrekt kiejtéssel lett előadva…
Zeneileg sem vallanak szégyent Omegáék, még akkor se, ha hazai viszonylatban sem ők voltak a korszak legjobban képzett, legkreatívabb hangszeresei.
Múltkorában munkahelyemen hallgattam a kettes, azaz űrkorszakos discet, amikor egy instrumentális résznél bejött egyik kolléganőm (hegedűtanár) és megkérdezte, hogy mi ez, Pink Floyd? Aztán amint megszólalt Kóbor, egyből rájött, hogy ez az Omega. De mindketten megállapítottuk, hogy simán nemzetközi színvonalú volt a magyar zenekar hőskorszaka.
A Pink Floyd hasonlóság egyébként a korai dalaikat is jellemezte, hisz némelyik elfért volna a Syd Barrett nevével fémjelzett lemezeken. Az „Űrtrilógia” darabjai pedig a Gilmour-érát idézik.
Sokak szerint az 1981-es Az Arc volt Benkőék utolsó jelentős műve, amiben van is valami. De azért később is akadtak erős szerzeményeik, még ha az azt követő albumok színvonala nem is volt egységesen magas.
A hármas CD azért számít kuriózumnak, mert teljes egészében azon lát először napvilágot a Working (Az Arc angol megfelelője) anyaga. Anno ezzel a koronggal próbáltak betörni az angolszász piacra. Kevés sikerrel…
A hármas és főleg a négyes CD-n már többször előfordul, hogy nem Kóbor János énekli a fő szólamot. A kilencvenes évektől ugyanis egyes tagok a háttérbe vonultak, helyettük új arcok folytak bele a zeneszerzésbe. Közülük volt, aki tiszteletbeli taggá vált (pl. Szekeres Tamás). Élőben pedig megannyi session énekes erősítette Kóbort, akinek hangja érthető módon némileg megkopott az évek alatt. A The Heavy Nineties több dalában előtérbe kerül Edwin Balogh, továbbá Keresztes Ildikó is besegít itt-ott. Sőt, még egy szólódalának koncert verziója is fölkerült a lemezre. Ez a Soldier of Time (Nem a miénk az ég).
Egy újabb impozáns kiadvány gördült ki a Grund Records műhelyéből! A digipack CD-k kimondottan szépek, a dalok hangzása erős. A korongokat külön-külön is meg lehet vásárolni, de szerintem érdemes beruházni a box setre, mert a díszdobozban még egy információgazdag, angol nyelvű booklet is található, archív fotókkal megspékelve.
A Decades karácsonyi ajándéknak sem utolsó, ha van Omega kedvelő családtagod, ennek biztosan örülne!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
