Abigail Williams
The Accuser

2016. január 8.
0
Pontszám
9.5
 
Gondoltam, hogy utánanézek valaminek az amcsi Abigail Williams-szel kapcsolatban a kritikám előtt a Metal Archives-en. Aztán ennek hatására nem is azzal kezdem ezt az írást amivel akartam, hanem egy kis statisztikával. Ez egyáltalán nem szokás nálunk, azonban úgy érzem, hogy sok mindent más megvilágításba helyeznek a számok. A 2004-ben alakult csapatban az elmúlt 11 évben (legyen csak 11 így 2016 legelején, jó?) megfordult 24 tag. A jelenlegi felállásban a basszeros immáron a nyolcadik, a dobos a hetedik a sorban. Az aktív zenekartagok összesen 35 zenekarban játszottak / játszanak… Akárki, akármit gondol, ezek beszédes számok. Na jó, akkor most jön az amivel eredetileg kezdeni akartam.

Már a bemutatkozó lemezével megfogott anno az amcsi, akkor még szinfósabb blackben utazó Abigail Williams. A debüt lemezük az erős Dimmu Borgir hatásokkal együtt is egy korrekt munka volt, amit egy iszonyat szikár és megközelíthetetlen folytatás követett. A csapat harmadik eljövetele, a Becoming sem volt egy rossz lemez, bár annyira nem ragadt be a lejátszóba. Nem tudom mi az oka annak, hogy anno rákattantam a csapatra és még két kevésbé jó lemez után is érdeklődve kezdtem bele a The Accuser hallgatásába. Most viszont úgy érzem, hogy megérte a bizalmat és az érdeklődést fenntartani! Első nekifutásra azonnal lejött, hogy a banda zenéje ismét transzformáción esett át, mint ahogy ez minden eddigi nagylemeznél történt. Az eddigi ultraszikár black próbálkozás most átadta a helyét az Amerikában jelenleg nagyon pörgő blackened sludge érzésnek. A blackened sludge-on belül is a leginkább felhánytorgatható banda a Lord Mantis, akik egy bitang nagy lemezzel jelentkeztek legutóbb. A párhuzam személyi szinten is erős, hiszen Ken Sorceron – Abigail Williams főnök volt a Death Mask lemez vokalistája is. Ken a Mantis érzésvilágát és az ott használt embertelenül beteg vokalizálását egy az egyben átmentette az Abigail Williamsbe. Tette ezt olyan szinten, hogy a nyitó Path of Broken Glass simán elfért volna a Death Maskon is. A nagyon erős hangulati és zenei párhuzam a lemez előre haladtával is csak mérséklődik, árnyaltabbá válik, de teljesen nem tűnik el. Az árnyaltságot a Lord Mantis végtelenül embertelen, gyűlölettel és szenvedéssel teli mesterművéhez képest az Abigail Williams zenei harmóniákra, kevésbé karcoló dallamokra is építkező megoldásai hozzák el. Ken rikácsoló, disznóvágó vokálja mellett a The Accuser számtalan hangulatosabb, hömpölygősebb megoldással is operál, ami pont annyit vesz el a zene éléből, hogy az összhatás inkább csak hallgathatóbbá válik, de semmiképpen sem fordul át érzelmeskedésbe. A blackened sludge vonalhoz képest még további eltérést a klasszikusabb black metal elemek nagyobb arányú megjelenése jelent, ami egyértelműen a szikár black felől érkezés eredménye. A Godhead akkora pumpáló klasszikus black támadás, hogy az sok norvég csapatnak is a dicsőségére válna.



Az Abigail Williams nagyon gyorsan reagálva csatlakozott a Bölzer, Coffinworm, Indian és Lord Mantis által uralt vonalhoz, még is megtartott annyit a korábbi énjéből, hogy a végeredmény sajátos jegyekkel, felismerhető arculattal rendelkezik. Nagyon könnyen hallgatható, iszonyatosan szerethető bomba lemez lett a The Accuser, ami sokat fog pörögni, bár a bevezetőben taglalt zenekari ziláltság, átjáróház jelleg sosem eredményez konstans magas teljesítményt. A másik nagy kérdés, hogy a Death Mask talán legfontosabb elemét, a vokált elvesztve hova lép tovább a Lord Mantis… Amíg ezek a kérdések választ kapnak, addig tessék döngetni a The Accusert!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.