Most azzal a Tankkel foglalkozunk, amelyben Tucker és Evans urak mellett ott van a Dragonforce-ban is megfordult ZP Theart (a srác neve jelenleg főleg amiatt pörög a köztudatban, hogy a Skid Rownál ő az esélyes az énekesi posztra, legalábbis vele próbálnak Dave „Snake” Saboék), Bobby Schottkowski (ő a Sodomban is dobolt), Barend Courbois basszeros neve pedig a Blind Guardian révén csenghet ismerősen. Ámbár hiába jöttek az újabb arcok egészen más és más irányokból, a végeredmény nem lett se sárkányölő fantasy metal, se teuton thrash. A Tanktől fura is lenne.
Az Eye Of A Hurricane korrekt brit HM tétel, olyasmi, amiket pl. Blaze Bayley is szokott szólóban írni. A Make A Little Time a Saxonos beütésével lett kedvencem a lemezről, de némi Armored Saintet is kihallok belőle. A felejthetetlen énektémák viszont abszolút európaivá teszik. A Heading For Eternity sebesebb és megmutatja, honnan merített pl. a Hammerfall. Tipikus heavy galoppozás, de a refrén azonnal rögzül a fejben, sőt mi több, a versszak is dúdolható dallammal bír. Emiatt ezt a számot sincs szívem skippelni a Valley Of Tears hallgatása során.
A Hold On (mekkora klisés cím már ez!) olyan, hogy akár a 80-as években is születhetett volna. Jórészt a középtempók a dominánsak a lemezen, csak elvétve lépnek a gázra a fiúk. A zárótétel One For The Road pl. a gyorsabb momentumok közé sorolható. Ez az úgymond kakukktojás a Valley…-n, mivel instrumentális és olyan gitárosokat próbál megidézni, mint Michael Angelo Batio. De Tucker és Evans mesterek nem viszik túlzásba az ún. shreddelős tekerést, az nem az ő világuk.
A címadó nótából is csak az nem hallja ki a Saxon hatását, aki még életében nem hallott metalt. Kicsit több durvulást és modernséget el bírnék mondjuk viselni a Valley Of Tearsen (Biff Byfordék is próbáltak némelyik kétezres években született lemezükön haladni a korral, legalábbis hangzásilag és szerintem nem vált hátrányukra). Ehhez a World On Fire áll a legközelebb, ami újabb keletű Metal Church és Annihilator emlékeket hoz elő, bár kevésbé karakteres, mint az említett kultcsapatok. A War Dance pedig nem Killing Joke átirat, hanem egy riffelésben és dallamok terén egyaránt az Accept/Judas Priest tradíciókat megbízhatóan idéző szerzemény.
Nem a legeredetibb a Tank aktuális alkotása, ám legalább jó helyekről merítenek. Továbbá a maga módján mind a kilenc dal élvezhető és legalább az album játékideje sincs túlnyújtva; pont háromnegyed óra hosszú, ami nekem bőven elég, mivel nem vagyok annyira híve a túlságosan nagy lélegzetvételű korongoknak, ha azt nem tudják végig izgalmas tartalommal megtölteni. Még azoknak is merem ajánlani a Tanket, akik a heavy metaltól irtóznak a visítozós ének miatt, mert itt nincsen szirénázás, sikolyok; ZP Theartnak a középtartományos témák fekszenek legjobban. Azért kíváncsi vagyok, miként fogja a Skid Rowban Seb Bach magas énektémáit reprodukálni.
Ha már tavaly a Raven eljutott Budapestre, idén király lenne mondjuk egy Tanket látni klubkoncerten.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.