Ignite
A War Against You (2016)

A Téglás Zoli vezette Ignite különleges helyet foglal el a kedvenceim között. A ‘93-ban alakult kaliforniai dallamos punk/HC bandát személy szerint – mint gondolom nagyon sokan – a 2000-es A Place Called Home albummal ismertem meg. Bocs a die-hard fanoktól!
Ugyan meghallgattam az addig megjelent anyagaikat is, ám a csapat korai időszaka nem fogott meg annyira, hogy gyakran elővegyem őket. Nyilván nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy az A csitári hegyek alattnak nagy szerepe volt a hazai sikerükben. Nálam legalábbis mindenképp.
A csapatot is abban az időszakban (2001. március, ha minden igaz) láttam a Powerhouse, Venerea, Deviates, SNFU társaságában a Diesel Klubban az VANS “Off The Wall” Club Tour keretén belül. Ha jól emlékszem ez volt az első hardcore buli, amire eljutottam, így emlékezetes a dolog.
Az Our Darkest Day 2006-os megjelenése óta – ami szintén egy jól sikerült anyag – csak egy koncertkiadvány jelent meg Zoliéktól, így mondhatni kiéhezetten vártuk a régóta ígért friss albumot.


Az nem volt kétséges, hogy tíz év kihagyás után nem lehet egy semmitmondó anyaggal visszatérni, s erről nincs is szó a Century Media Records kiadásában megjelent A War Against You esetében.  Persze a dolog nem ennyire fekete vagy fehér, ahogy az már lenni szokott…
Szóval, azt nem tudom még megállapítani, hogy lesz-e belőle számomra akkora klasszikus, mint a 2000-es albumból, de az esély azért megvan rá. Bár most inkább úgy érzem, hogy az Our Darkest Day szintjére lesz jó. Ez persze nem baj, mert azt az albumot is szeretem, csak ahhoz talán nem kapcsolódok olyan személyesen.

Az hibátlan ötlet volt, hogy annak idején az első életjelet egy magyar nyelvű dal, a már jól ismert A falu jelentette. A kiválóan sikerült nóta biztosan generált némi érdeklődést.

Nagy meglepetésekre persze nem kell készülni. Azt kapjuk az új Ignite lemezen, amit olyan jól tudnak Zoliék. Jó dallamok, HC-s kórusok, tempós nóták.
Ráadásul remek hangzás társul hozzá, amit Cameron Webb (lásd még Motörhead, Megadeth) produceri munkájának is köszönhetünk.


A lemez megjelenése előtt már két dalt megismerhettünk, annak idején a Nothing Can Stop Me nem mondanám, hogy elsőre meggyőzött (még másodikra sem), de mostanra 10+ hallgatás után mondhatom, hogy az egyik kedvencemmé lépett elő.



A másik klipes dal, a This Is A War sem hozta azt előzetesen, amit vártam volna, de szépen lassan megadta magát ez is. Szélvészgyors tempó, reszelés, együtténeklős refrén.



Az Oh No Not Again a jófajta refrénjével és visszafogott tempójával, valamint a gitárszólóval nyert meg magának.
Az Alive is egy jó dal lett, Zoli nagyot énekel benne, csakúgy mint az ezt követő You Saved Me. Ezekről simán el tudom képzelni, hogy koncerten közönségkedvenc tételek lesznek.
Nagyjából a lemez felezőpontját jelenti a Where I’m from, ami a Falu angol változata és azt kell mondjam így is ütős lett. Azért kíváncsi vagyok azoknál milyen hatást vált ki, akik nem hazánk fiai…

A lemez második felétől aztán már kezdem úgy érezni, mintha kicsit ellaposodna, s bár jön egy energiabomba a You Lie képében, s felráz egy kis időre.
Sajnos azonban ez nem elég! Bár a Descend és a Forward sem rossz dalok, de nem is emelkednek ki, így felemás hangulatban érek a lemez végére.
Szerencsére a záró Work egy nyugis befejezés, akár a Zoli Band dalai közé is mehetett volna, de tökéletesen jó levezetése az amúgy tempós lemezanyagnak.
Aztán hopp, a hazai kiadáson rejtett track-ként jön A falu. Na, ezt mindig jól esik hallani és kedvet csinál az ismétléshez!

A végére egy gyors összegzés.
Zoli karizmatikus énekes, ki is használja a lehetőségeit, de ez a punk/HC ötvözet jelenleg inkább dallamos punk irányába mutat erőteljesebben és talán ez okozza (meg talán az is, hogy a közben eltelt 15 év és a huszas éveim helyett már a negyvenesben vagyok?), hogy nem tudok annyira lelkesedni, mint anno az A Place Called Home-ért. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy talán nem tett jót ez a hosszú szünet és az elhúzódó lemezírási procedúra, mert kicsit itt-ott sikerült – nem is tudom hogyan fogalmazzak – addig gyűrni, míg kiveszett az ösztönösség…
Ahogy azt Zoli 2014-es beszélgetésünkkor elmondta:
“Az a baj, hogy már nagyon régen adtunk ki lemezt. Kicsit elfelejtettük, hogyan kell elengedni egy számot. Mindenki rágja még. Elég jó, nem elég jó… (…) Á, jobb szülni egy gyereket, mint írni egy lemezt.”
A szövegek most sem az élet napos oldaláról szólnak, de aki kicsit is ismeri a bandát és Zolit, az nem is várhat ilyet.
Na mindegy, arra azért kíváncsi vagyok, élőben mit adnak majd ezek a friss nóták, talán azok is megmutatják értékeiket, amik a lemezen nem annyira.
És remélhetőleg a következő albumra pedig nem kell tíz évet várni!