Xpus
Sanctus Dominus Deus Sabaoth (2015)

 
    Aláírom, a hangzás nem minden, bőséggel kárpótolható a hallgató egy erőteljes atmoszférával és a kiváló dalszerzéssel, de azért nem árt, ha el tudjuk különíteni az általunk hallgatott zenét a mellettünk még fiatalon, lelkesen dolgozó mosogatófiú csörömpölésétől. Ezen a szinten szerencsére még nem tart az első lemezes Xpus zenekar, de azért csiszolhatták volna még Sanctus Dominus Deus Sabaoth c. kiadványukat. Persze, pozitív gondolkodású ember révén, és mivel a lemeznek legalább a hangulata megtetszett, azonnal elkezdtem gyártani magamban az elméleteket, hogy mi lehetett annak az oka, ami ezt a kissé garázs szagú hangzás összehozta. Íme, a három legvalószínűbb:

    1. A bergamói egyházkerület valami fura oknál fogva nem támogatta lelkesen fiataljai zenei fejlődését.
    2. Megvolt a pénz, csak elment arra a több kilóra való fémre, amit az olaszok magukra aggattak, de az is lehet, hogy a művér áfáját tolták fel az egekbe a migránsválságra hivatkozva.
    3. Pont magasról tettek arra, hogy én majd mit szólok hozzá.
 
 
     Ugyan bemutatkozó lemezről van szó, a zenészek, név szerint L, Mornak és Aren már régóta tapossák az itáliai underground malmában az általuk összegyűjtött kegyeleti tárgyakat és vallásos jelképeket, így nem meglepő, hogy az album egy egyházi énekkel nyit, ami folyamatosan, apránként torzul át abba, amit a banda neve is takar: valami nagyon gennyes dologba. Ez pedig egy okkultista, meglehetősen underground színvonalú, minimalistának is nevezhető black/death egyveleg, ahol messze nagyobb előnyt élvez a hangulatilag célként kitűzött agresszív, dohos pusztulat, mintsem az, hogy jól kivehessünk egy-egy hangszert. A 10 felsorakozó dal (elmaradhatatlan nyitánnyal és zárással) lényegében egy időnként belassuló, de többnyire gyors tempót diktáló dühkitörés és szitkozódás, okkultista eszmék által átitatott szövegekkel és a kötelező világvége várással nyakon öntve. A lemeznek van egy erősen retro jellege is a tompa hangszerelés és a lebutított témáknak köszönhetően, de azért elsősorban nem a nosztalgiázni vágyóknak tudnám ajánlani. Az ének például sokkal jobban hasonlít a 90-es évek elejének death metal bandáira, mint akármilyen mai kiadványra. Tehát sokkal inkább hörgés, mint károgás, amikor a kettő egyszerre hangzik, akkor pedig hangszóró legyen a talpán, amelyik nem torzít azonnal kicsit nagyobb hangerőn tolva a cuccot. A szövegeknek egyébként időnként van egy kis ec-pec kimehetsz hatása, amin jókat lehet mosolyogni, komolyan venni már annál kevésbé, de ettől függetlenül majd negyven percig gázolhatunk derékig a zenekar alantas világában. Egyetlen nagyon nagy erénye ez van talán az egész anyagnak, piszkos, ronda és gonosz.

   
    Ez a lemez egy nem túl komolyan vehető bemutatkozás, érződik rajta, hogy hiába vannak itt rutinos zenészek, ez nekik inkább életvitel, mintsem művészi kiteljesedés. Ettől függetlenül vagy elkap valakit ennek a bája, vagy nem, úgyhogy egy meghallgatással itt dönthettek a lemez további sorsáról. 


Explosions Tour
szeptember 30.
VR Sex
szeptember 30.