Nagaarum
D.I.M.

(Endless Winter • 2016)
farrrkas
2016. március 26.
0
Pontszám
8.5

Nagaarum lemezről írni több szempontból is megmérettetés. Először is szeretném minél inkább elkerülni a Fémforgácsos kollégámmal szembeni részrehajlást, másodszor pedig Nagaarum zenei világa a művészi elme aktuális szeszélyeitől függ, nem ragaszkodva semmilyen bekategorizálható műfajhoz. Persze mindig van, amihez éppen közelebb áll az adott anyag, de annyira atipikus a végeredmény, hogy jobb, ha nem vesszük készpénznek a skatulyákat.

Ismerkedésem Nagaarum zenéjével a 2011-es GuilThee lemezzel kezdődött, és nem titok, hogy a Szemantikai Háromszögektől leesett az állam. Azt a korongot több tucatszor meghallgattam és máig nem tudom megunni. Az érdem nyílván többeké, de erről talán majd máskor. Később aztán megismerkedtem a saját művésznevén kiadott lemezeivel is, amelyek közül leginkább az Űrerdő, a két Belaja Tajga album, de mindenekfölött a 2014-es Rabies Lyssa nyerte el a tetszésem. A tavalyi Gleccserek viszont egy teljesen más Nagaarum arcot mutatott. A nagyszerűen sikerült előd után nekem személy szerint kicsit idegen volt a Gleccserek, de az is igaz, hogy a pszichedelikus 70-es évekkel nem mindenki tud és akar azonosulni. Ehhez képest a vadonatúj D.I.M. a black metallal rokon, és úgy érzem, ennek nagyobb visszhangja lesz, mint elődjének.

Aki ismeri Nagaarum korábbi lemezeit, az tudhatja, hogy a témaválasztás, a koncepció, maguk a szövegek messze elkerülik a közhelyeket, és legtöbbször valamilyen egzakt tudománnyal hozhatók kapcsolatba. A szóban forgó mű Dmitrij Ivanovics Mengyelejev (D.I.M.) orosz kémikusnak adózik tisztelettel, akinek a periódusos rendszert köszönhetjük. Meg is állnék egy pillanatra a szövegeknél, ugyanis szokatlanul ritka az, hogy az ember ennyire egyedi megközelítésű sorokkal találkozzon. Egy magamfajta laikusnak, és bárkinek, aki a természettudományok terén nem jeleskedik, nagyon nehéz megérteni, miről is szólnak pontosan a dalok. Én kaptam némi segítséget a megértésükhöz, utána is olvastam a számcímekben szereplő anyagok tulajdonságainak, így sikerült a tudomány ridegségét izgalmassá változtatni, és sokadjára rácsodálkozni a bennünket körülölelő matéria sokszínűségére. A szövegek gyakran megszemélyesítik ezeket az elemeket, így magányukkal, párkeresésükkel, elektronrablókkal éppúgy találkozunk, mint a vegyi hadviselés következményeivel, jelen esetben a klórgáz első világháborús szereplésével.

Nekem általában sok időre van szükségem, míg felfogok, átérzek egy lemezt, és addig nem is kezdek recenzióírásba, míg nem jutottam valamilyen meggyőződésre, legyen az bármilyen szubjektív. Nem kell feltétlenül valamilyen nehezen befogadható koncentrátum legyen, elég egy sajátos hangzás, mint jelen esetben, és csak keringek az anyag körül, mint valami elektronpályán, majd egyszer csak reakcióba lépek vele. Így történt ez most is. A Nagaarum lemezek nyers hangzását, ha tapintani lehetne, érdes, durva felületről beszélnénk. A gitár zsigeri, ráspolyos megszólalása révén azonnal felismerhetővé válik az elkövető, de én azért nem bánnám, ha vastagabban, teltebben szólna, mint ahogyan, például, a tavalyi In Vacuo lemez. Mivel nem vagyok zenész, a szakmai megközelítés előnyével nem élhetek, a fülem pedig nem azonosíthat be olyan beállításokat, megoldásokat, amelyeket nevén sem tudok nevezni. Megállapításaimat, tehát, a zenét kedvelő kívülálló hallásának írásos vallomásaként kell kezelni. Ebből kifolyólag, az album hatására kiváltott érzéseimet meg tudom osztani, a technikai paramétereket viszont meghagyom a hozzáértőknek.

A dalokat illetően viszont bátran elmondhatom, hogy ötletekért nem kell Nagának a szomszédba mennie. Az ambient, instrumentális lemezek hangulati molekulái remekül illeszkednek a vadabb témákkal, és a fekete (alkáli) fém részecskéivel. Az így keletkezett ötvözet katalizátora pedig a vokál, és annak dallamai. Rajtuk keresztül jut az ember igazán az anyag vonzáskörébe. A Rb kimondottan dúdolható melódiái csak a kezdet, a Cl már sokkal drámaibb hangvételű, nagyszerűen időzített sorokkal, rímekkel, de az Md vokáltémái is említésre méltóak. Az As című tételt azonban külön ki kell emelnem, mert a közepén hallható elnyújtott, beteg hangjáték az album csúcspontját jelenti. A felsoroltakhoz hasonlókból kellene több, úgy érzem. A tiszta énekre írt dallamvonalak annyira az erősségek közé sorolhatók, hogy nem is értem, mi szükség a Hg-ban hallható acsarkodó orgánumra, annak ellenére, hogy ez az album legvadabb és leggyorsabb szerzeménye. Narrációval több dalban is találkozunk, ami a Po esetében hozzátesz a drámaisághoz, megteremti a korábbi lemezeken domináló űrbéli atmoszférát, de a H zárótételnél már kicsit soknak érzem a szavalást, jót tett volna neki egy As-hoz hasonló megközelítés.

D.I.M. by Nagaarum

A black metal sodrások sosem tartanak túl sokáig, így amikor felzendülnek, az erejük sokkalta jobban érvényesül, főleg, hogy azok mögött is hangulati töltet található. Az azokat váltó űrben úszó dallamvilág rideg, sivár, és megőrizte a Rabies Lyssáról ismerős nyugtalan, világvége-érzetet. A Cl-ban, például, a végítélet-szerű zaklatottságot metalosabb, zakatoló riffek váltják, majd szép dallamok követik. Az As elején hallható vészharangkongatás-szerű gitár a Dead Congregation Promulgation of the Fall címadójához hasonlít, de ismerve az előadót, ez a pár másodpercnyi hasonlóság csupán a véletlen műve lehet.

Több átkötő elem is tarkítja a 40 perces albumot, amelyek közül az öt perc fölötti Ar sercegése kevésbé, a Po hangulata viszont sokkal meggyőzőbb. Az utóbbiban olyan hangokra is felfigyeltem, amelyek a régen vetített Delta című műsor zenéjére emlékeztettek. A lassan hömpölygő H zenei tartalma jellemzi talán leginkább az alkotót. Bizonyos szempontból az Inga című GuilThee dal ugrott be róla, nagyon hangulatos darab, öt perc ebből meglehetősen rövidnek tűnt.

D.I.M. by Nagaarum

Még mielőtt teljesen atomjaira bontanám az albumot, elmondanám, hogy a D.I.M. egy színfolt az általunk ismert és kedvelt zenei palettán, de csak az közelítsen hozzá, akit nem zavar, ha kizökkentik a komfortzónájából. Nagaarum nem azért zenél, hogy bárkit is kiszolgáljon, hanem azért, mert savként oldódik a vérében a kényszer, hogy hangszert ragadjon, és kiírja magából az ötleteit. Bár ez elvi kérdés is, de művészetről lévén szó, ez a hozzáállás mindennél előbbre való.