Sajnos most már évek óta általánossá vált a tendencia, a szívemnek oly kedves tradícionális, epikus doom metal szép lassan eltűnik. Míg egyes országokban egy kő elhajításánál 50% rá az esély, hogy egy black, death metal zenekarban játszó zenészt vág kupán, addig ebben a műfajban világszerte 20-30 működő zenekar van, nagy részük már igazi veterán, a fiatalok pedig egyszerűen képtelenek a megújulásra, vagy olyan mély gyökereket vernek beletörődően a másodvonalba, hogy onnan egyetlen lehangolt pendítés sem tudja őket kiugrasztani. Ettől függetlenül mindig megszavazom nekik a bizalmat azon az alapon, hogy mindenük megvan: remek gitárosok, vagy épp a megfelelő és ugyanakkor ritka énekes, úgyhogy majd legközelebb összejön nekik, de rendszerint nem tudják megugrani a képzeletben eléjük állított minőségi mércét. Ezt a népesnek nem nevezhető kompániát erősíti a bizakodást elősegítő, svéd származású zenekar is, a Void Moon, akik 2009 óta váratják velem a jó lemezt. Kritikám tárgya pedig második nekifutásuk, a frissen megjelent Deathwatch.
A zenekarnak a kiadványon egész sokat sikerült előrelépnie a 2012-es On The Blackest Of Nights címre keresztelt debütálása óta, izgalmasabb, változatosabb lett az egész világ, amit próbálnak tálalni nekünk, de alapvető rákos daganataiktól most sem igazán tudtak megszabadulni. Ilyen például, hogy valóban emlékezetes dalt puszta véletlenségből sem tudtak összekörmölni még ennyi idő elteltével sem, pedig egy ilyen egyszerű eszközökkel operáló színtéren a dalszerzés gyakorlatilag létfontosságú, a másik probléma pedig továbbra is Jonas Gustavsson énekes. Hallhatóan nagyon sokat gyúrt torokra és mindent becsülettel elkövet a szórakoztatásunkra, a hozzáállását rossz szó nem érheti, de törekvései egyes hangoknál még mindig nagyon kínosan jutnak el a stúdióból a hallójáratokig. Nagy ívű, epikus refréneket sem írni, sem előadni nem tud meggyőzően, így további támasznak maradnak a riffek és a hangulat, amit azért sikerült feltornászni a már emlegetett másodvonal alsó szegletéig. A monumentális témájával lemezt nyitó Rives Of The Moon alatt egyértelműen az amerikai példakép, a Pallbearer hatását figyelhetjük meg, jól is esik a dallamossága, egészen addig, amíg rá nem döbbenünk, hogy ezt a pátoszt lassan heavy metal irányba tolt sablonokkal akarják elnyújtani 10 percig, pedig nem nevezhetjük őket a hosszú szerzemények mestereinek. Minden esetre az indítás kellemes és bíztató. A folytatásban érkező, sokkal lendületesebb Where The Sleeper Lies Awake esetében már megjelennek az emlegetett betegségek, erőtlen dallamokkal küszködő torok és apró részleteiben erős, de egészében gyenge dalszerzés. Az Assassin Of An Age szórakoztató tud lenni menetelős, kórusos részeiben, itt még Marcus Rosenqvist dobos is üt pár pörgősebb ritmust. A rövid és lassú Cathedral Parkway semmi maradandót nem hagy maga után, a 6 perc közelében bóklászó Of Such Is the Desert Born igazi tradícionális doom, ezt Erika Wallberg gitáros cammogása tudja hangulatossá tenni, de az ének ennek sem képes megadni azt a mélységet, amire szüksége lenne. A 80-as évekből táplálkozó Out Of The Well szintén nem rabol el sok időt az életünkből és sokkal nyugatiasabb, szárazabb, mint a lemez többi szerzeménye. Utána a Lacus Dolaris zongorás betétje készíti elő a címadó Deathwatch jó 7 perces, lassú vonaglását. A Rivers Of The Moon finomságaival tér vissza a modernebb epikus doom közelébe és a nyitással ellentétben végig kimért tempóban halad. A lemezt a sablonos című Garden Of Sorrow zárja, ami egy kellemes, félig-meddig akusztikus darab, sajnos kevés érdekességgel és megjegyezhető dallammal.
A műfajnak ezen ínséges idejében érdemes lehet próbálkozni a kiadvánnyal, hátha akad róla pár izgalmasabb dal, de összességében a zenekar már erőteljesen növeszti azokat a bizonyos gyökereket, aminek köszönhetően soha nem fogja őket igazán megismerni a metal világ. Ahol jónak csak a nyitó dalt és a címadót lehet nevezni a sok életlen töltelék mellett, ott nagy csodára ne várjon senki, de aki szereti ezt a világot, azért tegyen vele egy próbát.
