Barbears
Enter The Bear (2015)

Annak idején a szegedi Barbears Doombar c. bemutatkozó EP-je eléggé megfogott. Már ott és akkor bekerültek a reménység kategóriába a hazai stoner színtér csapatai közül. Aztán eltelt kb. három év, énekest cseréltek és ezzel a húzással két gitáros felállásra is váltottak. Ezt könnyen megvalósíthatták, mert Garamszegi Balázs helyére az a Blanár Levi érkezett, akit a Let The Cigar Die éléről is ismerhetünk.
A változás talán legszembetűnőbb jegye, hogy a southern rockos témák kevésbé direkten jelentkeznek, inkább abban a formában tűnnek fel, ami a New Orleans-i bandák sajátja.


A majdnem háromnegyed órás, tíz dalos anyag szerintem változatosabb lett és ez talán a cserének is köszönhető. Az biztos, hogy szegedi Black Hole Sound-ban felvett anyag szól, mint az állat és Vári Gabi neve – aki producerként is fel van tüntetve – mára egyet jelent a garanciával. Persze, hozott anyagból dolgozik ő is, azonban a Lukács Laci vezette négyes nem a nyeretlen kétévesek attitűdjével vonult stúdióba.
Itt kiérlelt produkciót kapunk, amit jól megmutat a Burg Balázs alkotta borító is.


Ilyen előzmények után nézzük, mit is vett fel Szegeden a Blanár-Lukács-Szatmári-Szabó kvartet.

A Lake Of Doom számomra a lemez egyik csúcspontja. Levi zaklatott éneke sokat dob rajta, meg az, hogy érzelemmel is képes megtölteni az egyébként karcos hangját. Plusz pont jár a jól eltalált csordavokálért.
A Grasshopper egy laza kis bluesos/jazzes átkötés, ami után kifejezette jól esik a kődoom Vagabong, amihez szöveges videó is készült.



A So It Goes meg inkább Panterás, bár úgy 3:00-től meg a C.O.C. sejlik fel, de érzek benne némi dallamos death metalt is, úgy göteborgi módra. Bár a maga hét percével az album leghosszabb ttele, mégsem válik unalmassá.
A Dear Hami stratégiailag megint csak jól eltalált helyen van, s bár még az egy percnyi hosszt sem éri el, mégis megpihentet a brutális kétlábgépes kezdésű God Damn Lord után, amiben talán a lemez legjobb énektémáit hallhatjuk. A szösszenet ráadásul elő is készíti a “terepet” az Inner Space Intervals-nak.
Ez meg akkora Alice In Chains hangulat, hogy csak lestem. Persze itt is csak párhuzamot kell érteni, de a hatás tagadhatatlan.
A La Muerte Peluda rock & rollját meg a bejátszással teszik még elékezetesebbé.
A záró Dread megint inkább a C.O.C. vonalat erősíti, harapós, bólogatós dal, amiben ismét felsejlik Layne Staley szelleme, s ami után újra kedvet érzek elölről meghallgatni az Enter the Bear-t.



Összegezzünk? A Barbears nálam reménységből előre lépett a kedvenc kategóriába. Remélhetőleg élőben is megdörrennek ezek a dalok, s természetesen kíváncsi vagyok a folytatásra.