Ugyanis szokás szerint a dob kivételével minden hangszert ő játszott fel. Az ütőmunkát ezúttal is a volt Leprous, jelenleg Shining muzsikusra, Tobias Ørnes Andersen-re bízta.
Rutinmelóként indul a Disassembled, a héthúrosán riffelget Ihsahn, hozza a rá jellemző gégemetszett vokált, ami miatt érzésem szerint nem fenyegeti az a veszély, hogy valaha is szélesebb tömegek körében népszerű legyen. Aztán a refrén szinte poposan fogós, az azt követő témázgatás pedig megidézi a ’80-as éveket. Apropó nyolcvanas évek! Már megszokhattuk, hogy a ’60-as, ’70-es évek zenéi, megoldásai, hangzása visszaköszön a mai muzsikákban. Viszont úgy tűnik ugyanez a sors vár a következő évtized soundjára is. Speciel ha a Matt Heafy-vel megerősített Mass Darkness esetében elvonatkoztatunk az extrém vokáltól és a modern hangzástól, zeneileg egy heavy metal nóta marad alapként. Később akadnak glames, AOR-os témák is. Tegye fel a kezét, aki gondolta volna, hogy valaha ilyeneket is lehet hallani egy aktuális Ihsahn korongon! Na ugye! Én többek között amiatt kedvelem, tisztelem ezt az ürgét, mert mindig képes valami teljesen váratlant/meglepőt húzni. Öntörvényű pali, kiszámíthatatlan, mégis a keze alatt minden (még a teljesen stílusidegen elemek is) ihsahnossá válnak! Nagy favoritom a South Winds, aminek a verzéi roppant hangulatosak, a refrénje slágeres, aztán a mélyen brummogó groove már-már diszkós. Engem nem zavar az itt-ott djentbe hajló gitározgatás, meg a zenei eklektika sem. Sőt! A több stílusból, korszakból való merítés Ihsahn-nál nem egyenlő a kohézió nélküliséggel. Kiválóan meg lettek komponálva a friss számok, nem össze-vissza témahalmozásokról beszélhetünk. Mindegyik dalnak van eleje, közepe, vége. És mindegyikben akad valami fogódzó. Refrének, emlékezetes, hosszú távra berögzülő énekdallamok tekintetében az Arktis. az eddigi legerősebb alkotása. A totál ’80-as éveket időzően induló Until I Too Dissolve hallatán minden Van Halen hívő szíve megdobban, még a gitársípoltatások is teljesen autentikusak. Persze később érkezik a fekete leves, de a nóta vidám, felszabadult jellege végig megmarad. Gyorsan megjegyzem Devin Townsend is írt már korábban ehhez hasonló, egyszerre retrós, de mégis korszerű nótákat, amiket tőle is imádtam. A leginkább black metal közeli tétel a Pressure. A refrénje a lemez egyik csúcspontja, de a felénél beiktatott szimfó-black vágta sem piskóta! Itt azért kísért a múlt (jelen, jövő?) és felrémlenek a császári idők. Az akusztikus gitárral nyitó, majd valami groteszk, elektrós játszadozásba torkolló Frail a lemez egyik legérdekesebb színfoltja. A refrén, a gitárszóló, és az alatta hallható akkordbontások engem a Hail Spirit Noir dolgaira emlékeztetnek. Igazi avantgárd csemege! A Crooked Red Line szaxofon szólamai miatt nyilván kapott egy jazz-es élt, a záró Celestial Violence pedig Einar közreműködése végett válhatott többek kedvenc dalává.
Számomra zenei, hangulati, művészi, egyszóval minden téren rendben van az Arktis. Mivel alapvetően vonzódom a dalközpontú, színes, változatos, kevésbé elvont zenékhez, így a friss Ihsahn megvett kilóra!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
