Heimsgard
Ördrag

     Történt egyszer, hogy egy francia ifjú, Reido 2010 környékén öntudatra ébredt és lelkét felajánlva a sötétség urának, minden közelében létező black metal formációba bejátszotta (énekelte, gitározta) magát, de miután felmenői között hősi vikingeket is felfedezni vélt, nem elégedett meg ennyivel és belevágott saját, egyszemélyes folk metal projektjébe, amit Heimsgard névre keresztelt, utalva a skandináv mitológiai világra. Ezek után már csak egyetlen feladata maradt, élvezetes, minőségi zenével telepakolnia a tavaly megjelent debütálását. Természetesen minden tiszteletet megérdemel, mivel ezt az egész lemezt egymaga hozta össze, de egy olyan kivéreztetett, időnként már-már paródiává váló irányzatban, ahol csak egy Moonsorrow, vagy Falkenbach tud igazán érvényesülni, ekkora kliséhalmazzal jelentkezni maga a bűn, úgyhogy búcsút inthet a Valhallának. De lassítsunk csak a tempón, ítélkezni úgysem én fogok, hanem az idő, ami úgy rostálja le az ilyen tucat lemezeket, hogy nyomuk sem marad. Kezdjük a pozitívumokkal.
    A lemez gyönyörű borítót kapott, ez a fajta epikus, szemet gyönyörködtető látvány azonnal bevonzza a hallgatót, felkészíti az átszellemülésre. Van itt minden, ami kell: hatalmas hegység, végtelenbe nyúló viharfelhők és erős gyökerekre emlékeztető logó, szinte már kedvem lenne hajólapátot ragadni és szelni a tarajos habokat, dacolva a sirályok minden bombázási hullámával.

 

    Előre próbáltam szeretni tehát az Ordrag lemezt, de sajnos gyorsan sikerült maga ellen fordítania. A kiadvány Summoning szerű, hosszúra nyújtott szintivel kezdődik, folkosan, északiasan, ahogy azt kell, de gyakorlatilag egyetlen dallammal. Az Intrón túlesve már gondoltam, hogy meglepetés nem nagyon fog érni, de ugye jó magyar lévén a vasárnapi pörköltet is mindig izgalommal várom. Aztán jött a For The Love Of War a maga közel 6 percével és utána már bánatosan nyugtáztam, hogy a játékidő egy óra felett van. Annak idején a vikingek és a metalosok házasságából egészen jó dolgok sültek ki, bár nagyon gyorsan kifogyott a románcból a spiritusz, manapság ez a szerelemgyerek inkább emlékeztet egy korhadt fadarabon hánykódó, dagadt, sörözgető figurára, mintsem a viharokkal dacoló, marcona hősökre. Manapság a zenekarokat is két csoportba sorolom: vannak, akik már nem veszik komolyan magukat, így igazi viking lakodalmasokat tudnak játszani, mások pedig elkötelezett hívek, sajnálatos módon gyakran önértékelési problémákkal küszködve. A Heimsgardon érződik, hogy komolyan akarja vetetni magát, de a perceken át ismételgetett folkos témák, amit időnként az elviselhetőség kedvéért gitárszólókkal tarkítottak, minden egyéniséget és izgalmat mellőz. A hangzás megfelelően tiszta, tényleg minden hangszer élvezhető és a helyén van, de ez nem minden. A hosszú játékidő alatt folyamatosan nyomja az arcunkba a pátoszt, méghozzá olyan mennyiségben, hogy ezeket a csatába induló vikingeket csak szivárvány színű zászló alatt tudom elképzelni csatasorba rendeződni. A biztonság kedvéért még hosszabb In The Shadow Of Great Men pedig hozza azt, amitől szintén rettegni szoktam: a kántáló kórusokat. Reido károgása ugyan hallgatható, ugyanakkor változatosnak nem mondanám, ugyanígy a szinte egyforma panelekből építkező tiszta énekkel sincs igazából minőségi probléma, de amikor kezdődik a hosszadalmas „Haaa-haaa-haaa!” és „Hoooohoooooohoooooooooooooooo….”, nem tudom eldönteni, hogy most a szintén északon tengődő Mikulást akarja-e megidézni, vagy csak kinézett az ablakon és azt énekli, amit lát. A dalok többsége az album elején teljesen egyformák, többnyire közepesen gyors, menetelős tempót diktálnak, itt-ott akusztikával megszakítva, vagy a már emlegetett szakállas hívogatóval, de félpályától egyre gyorsabb, végre „blackesebb” dolgokat is sikerült rögzíteni. Persze itt is a pátosz az első, bármi nemű sötét hangulatot, harmóniát keresni teljesen felesleges, de legalább érdekesebb dalok születtek így. Például vállalható a Flavour Of Victory, Wonderer Song, vagy a rövid és sebes Nothung. A lemezt stílszerűen az eposzi hosszúságú Through The Eyes Of A Wolf zárja végtelen „Hejj!” felkiáltásaival, időnként pofásabb gyorsulásokkal, majd az egész albumot az Outro simítja bele a semmibe, azzal a kreativitással, ahogy az egész kezdődött.
    Reido egy jó zenész. Zenekarban végzett tevékenységébe még nem hallgattam bele, de tényleg tud mindent, amit kell, azon kívül, hogy hogyan kell egyedinek lenni, vagy éppen izgalmasnak. Dalíró nélkül hiába a pár jó téma, vagy jól sikerült gitárszóló, ha egyszer ebben a műfajban bármely hasonszőrű zenekar lekomponálja a föld színéről. Persze, akinek nem jön ki már a könyökén ez az agyondíszített zene és bőséggel indulna ilyen hosszú utazásra, amilyenre a Heimsgard hívja, csalódást nem fog okozni a kiadvány, de egyéni megmozdulást, vagy kevésszer hallott dallamokat itt ne várjon senki.