Autokrator

Autokrator (2015)



     A demokrácia gyermekkorában, a görög városállamokban időnként elgurult a gyógyszer és egy-egy jólelkű ember megfelelő mennyiségű vérontás után magához ragadhatta a hatalmat, még ha ez általában rövid ideig is tartott. Őket hívták autokrátornak a kezdetekben. Előfordult, hogy háború esetén a nép adott korlátlan hatalmat a kezükbe és vetett véget uralkodásuknak, máskor a hadsereg segítségével tettek tanúbizonyságot kegyetlenkedéseikről. Ebből a szóból ered egyébként a ma már elterjedtebb diktátor kifejezés. Nem véletlenül választotta ezt a nevet a francia formáció, az Autokrator, aminél betegebb zenét mostanában nem hozott nekem a postás, így előre leírom: a stílusmegjelölés (drone/death/doom) most valóban sokat mondó, mert egy erőteljes, franciásan elvont zajongás kapott helyet a banda bemutatkozó lemezén, ami szintén Autokratorra lett keresztelve. Az extrémebb vonalon talán kevésbé megszokott témavilággal bír a zenekar, a görög és római diktátorok, legismertebb történelmi szörnyetegek történeteiből merítenek ihletet és öntik hangjegyekbe (ha lehet itt ilyesmiről beszélni) az emberi kegyetlenség sokszor határtalan brutalitását. Mi sem lehet jobb zenei közeg ennek, mint a death metal. Persze nem a manapság divatos, old school vonal skandináv hatásokkal, nem, ez sokkal több annál. Maga Hádész röfögi fel a háttérben a szöveget, ami sok változatosságot nem mutat a dalok között, csupán visszhangzik időnként, vagy jelmondatokat ismételget, de ehhez a zenei körítéshez nincs is másra szükség. Gyakorlatilag elkülönülni két hangszert, vagy hangfolyamot lehet hallani a lemezen: vannak a húrosok, meg a dob. Előbbieknek a pince faláról visszaverődő, távoli katakombákból vissza-vissza térő morajok felelnek meg, az utóbbi pedig hol géppuska tempóban darál a morajlás mellett, hol pedig lassan hömpölyög, mint a megfeketedett lelkek tengere.
    A zenekar fél órás birodalmában a halál uralkodik, a köznép féreg módjára csúszik-mászik a csatornában várva a kegyes pusztulást, de ez is csak a kiváltságosak jutalma lehet ebben a rendszerben. Az album 8 tételből áll, amik tehát nem nyúlnak túl hosszúra. Minden dalnak más-más ókori sztár szolgáltatja az aprítani valót, az első tétel például a véres keresztényüldözések egyik központi figurájával, Diocletianus császárral foglalkozik. A súlyos, paranoiás riffek, amik gyakorlatilag végigkísérik az egész produkciót, már itt elkezdődnek és az album végéig kitartanak pár megszakítással, amikor más, nem evilági zajok ütik fel a fejüket az anyagon. Az abszolút kedvencem a második tétel lett, ami Act 2: Exsuperator címmel Commodus császár féktelen dühére emlékeztet, itt patakokban folyik a vér és olyan súllyal csap le ránk minden hang, hogy magunk is apró férgeknek érezhetjük magunkat, összerándult gyomorral megguggolva a hatalom pallosa előtt. A túl nagy hangerőt sem ajánlanám a dal hallgatásához, nehogy a mély hangtartomány miatt a közeli ablakok bánják. Utána találkozhatunk még a kihagyhatatlan nevekkel: Caligula (vérfertőzés, elmebetegség), Nero (zsarnok, elmebetegség), Caracalla (testvérgyilkosság, tömegmészárlás), Messalina (szexuális szokásairól és kivégeztetéseiről elhíresült császárné). Az utolsó tétel Traianus uralkodására emlékeztet, aki ugyan pozitívabb emlékeket is hagyott maga után, de a provinciák felkeléseinek leverésekor nem átalkodott fejeket levágni és feldaraboltatni senkit… Túlzott zeneiségről és változatosságról említést sem teszek, viszont a hangulat az nagyon brutális lett. 
    Szárszóként: elvetemült zajtenger sok súlyossággal, történelem leckékkel kombinálva franciahonból, hallgatni csak nagyon meggyötört lelkiállapotban és a kialakulóban lévő skizofrénia esetén ajánlatos. Szóval nekem nagyon bejött… Kivételesen a pontozásban messze űztem az objektivitást…

 
június 04.,
június 23.,
június 25.,
június 28.,
június 30.,