After Apocalypse

After Apocalypse (2015)

Gondolom az apokalipszis után a nagy semmi van. Namármost ha egy zenekar ezt a nevet választja, talán nem is ildomos tőlük semmit se várni, de muszáj volt, különben ugye meg se hallgattam volna a ráadásul ugyanazt a nevet viselő debütáló albumukat. Annál is kevésbé, mert nem tartott sokáig rájönni, hogy ez nagyon nem az én zeném, mert sose voltam oda az operametalért, itt meg elvileg igazi operaénekesnőt sikerült leakasztani, hogy létrejöjjön a nagy olasz gótikus darkos metal.
Piros pont ezért, hogy mégsincsenek várkastélyok, sárkányok, rózsatövisek és főleg az énekesnő dekoltáltruhás fotója a borítón, pedig akkor ugye nagyobb eséllyel kapna a megcélzott közönség utána a lemezboltok polcain. Ehhez képest a borító meglehetősen visszafogott, simán azt hinném, hogy valami jó kis depressive black metalt rejt ez az elhagyott romhalmaz. Nagyon nem.
Jó lett volna egy szövegkönyv a bookletben, mert az operaénekesek ugye nem arról híresek, hogy egy szavukat is lehetne érteni, vagy csak az én hallásom rossz.

A zenekar egyébként Észak-Olaszországban alakult 2014-ben, egy évet kibírtak tagcserék nélkül, így 2015-re meg tudott születni az első nagylemez, ami a kiadó szerint üde színfolt a női énekeses metál szcénában – szerintem nem, igaz, át se látom teljesen a kínálatot. A kissé fojtott hangon éneklő Elena orgánuma leginkább jellegtelen és egysíkú. Mellette van egy fúvós hangszereken is játszó back vokálos fickó, aki tökéletesen adja vissza azt a hangot, amit az ember csőtörés után hall, amikor először nyitja meg a csapot, death/doom rajongóknál lenne esélye, nálam nincs.
A lemez összesen 45 perces, 10 szám van rajta, itt rögtön megjegyezném, hogy valamely technikai probléma adódik minden próbálkozásomkor a 8. és 10. tételnél, és a második felüket képtelen a lejátszóm lejátszani, így bizonytalanban maradtam kicsit, lehet, hogy pont azok a lemez tetőpontjai – ha így lenne, plusz fél pont.
 

A nyitány a zenekar és az album nevével azonos After Apocalypse, egy rendkívül jellegtelen dal, az elején fél perces introval, ahol az ember nagyjából képbe kerül, mire számítson. Elena hangja folyamatosan ott van, 100%-ig előtérben, a gitár szinte teljesen hozzá illeszkedik (saját eltérő témát tulajdonképpen egyik gitáros se hoz), a ritmusszekció csak van, mert kell, és noha billentyűsről nem szól a booklet, én valami szintifüggönyt is vélek hallani.
A második World of Marzipan ehhez képest felüdülés, mivel ott a kis középkorias-lovagi tornás hangulatról végre a fúvós hangszer és a gitár gondoskodik.



A hosszú és lassú Dark Side szintén egész pofás a klarinétos felvezetéssel, és ahol az ének hallgat, ott kifejezetten dinamikus ritmus-témákkal telik-múlik az idő, hihetetlen, de még a basszusgitárosnak is megengedték, hogy mást játsszon, mint a gitáros.. A Glorious Way című rövidebb tételt a gitár menti meg, nem hittem volna, hogy fogok találni olyan számot, amiben a gitárszóló tetszik a legjobban, de most már ez is megvan. Az Insight számomra nem nyújtott kapaszkodókat, gyakorlatilag az előző néhány számban összehozott klisék jönnek vissza szépen sorban. Még zavaróbb, hogy utána háromszor egymás után eljátsszák a lassan, instrumentálisan kezdődő, aztán melankólikusan énekelgetős, végül begyorsulós verziót, de sehol egy ragadósabb dallam, vagy egy emlékezetesebb hangszeres megoldás. Ha valahol, hát ennél a triónál brutálisan leül az egész lemez.
Az utolsó előtti Mechanical Mask egész hangulatosra sikerült, és mint említettem, az egyben az utolsó szám, amit teljes egészében hallottam, hazudnék, ha nagyon sajnálnám az elmaradt néhány percet.
 
A teljes lemezre nézve elég megsemmisítő a véleményem, de még egyszer hangsúlyozom, nem is vagyok ennek a műfajnak a szerelmese, nagyon nem. Ha valakit az operaénekesnő-hang felvillanyoz, lehet, hogy nem fogja észrevenni, zeneileg és hangulatában mennyire üres ez a 45 perc. Lehet, hogy tényleg ez van az apokalipszis után. 
 
augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 19.,