Sok szempontból a visszafogottság, a letisztultság jellemzi a friss nótákat. Sőt, előtérbe került a direktebb fogalmazásmód is, ami azt eredményezte, hogy a Magma az eddigi legrövidebb lemezük. Más részről viszont olyan újdonságok jelentek meg a muzsikájukban, amik feljogosítanak arra, hogy továbbra is a szó eredeti értelmében progresszívnak titulálhassuk őket. Nyilván nem játszanak drasztikusan mást, mint ezelőtt, természetesen merítenek a múltjukból, de mégis alapvetően új utakat keresnek, előre, nem pedig hátrafelé tekintgetnek. Az elsőként nyilvánosságra hozott szerzemények (Stranded, Silvera) is tartogattak meglepetéseket, de számomra az igazi „mélyütést” a nyitó nóta, azaz a The Shooting Star jelentette.
És mint később kiderült az ebben is érezhető spirituális töltet domináns az album egészét nézve. Joe szinte spoken word stílusban mantrázza a versszakokat, engem Kevin Moore minimálénekére emlékeztet leginkább, amit itt produkál. A „you are higher in the sky” sortól, vagyis ahogy azt kiénekli magából a hideg ráz. Természetesen több dalban is akadnak elég konkrét szavak, melyekkel édesanyjuknak üzennek. További újdonság, hogy már rögtön a kezdő tételben hallani egy gitárszólót. Nem a villantós fajtát, hanem kb. olyasmit, mint amilyenekkel Naga szokott próbálkozni a lemezein.
A lendületes, zeneileg atom Silvera pedig egy tappinges szólót vonultat föl. A The Cell gyors, mechanikus kezdése Meshuggah ízű, majd az azt követő lassú, pusztító groove azok előtt is nyilvánvalóvá teszi, akik netán eddig nem tudták, hogy Joe anno együtt bazsevált a Cavalera tesókkal. A Pray nyitánya is hasonló ’shuggah/Fear Factory típusú nyomulás.
Az elsőként megismert Stranded nekem kapásból bejött, a mai napig imádom. Mario kezdő lassú cinezése, majd a lábdob ritmusai parádésak. Ilyesmiket a sokak által savazott Lars ütött a fekete albumon, meg a Load-on… A gitártémák a lazán rockostól a keményen, metalosan aprítósig terjednek. Bár ebben a nótában Joe morózusabban hozza magát, a „Leave the moment alone” sort újfent éteri módon adja elő. A Yellow Stone egy instrumentális átvezető. Persze, persze, elég sabbathista, de csak nekem ugrik be a torzított basszusgitár miatt Cliff Burton? És az első három Metallica lemez instru szerzeményei? A címadó a legnagyobb „lelkifröccs”! A torzított üveghangos téma állítólag nagyon emlékeztet a tibeti torokéneklésre…
Nem csodálkoznék, ha valóban onnan vették volna az ihletet a franciák. A dal refrénje az album lélektani csúcspontja:
„You are now, high
in the sun, burn
you’re away, alive
on the moon, round”
Az Only Pain a legmodernebb sujtás, picit a KoRn, a kései In Flames, vagy épp Devin Townsend hatását is érzem benne. Jean-Michel bőgője meg hogy szól már?!
A Low Land töredezett lüktetése, fátyolos éneke a kezdő nótáéval rokon. Zárhatták volna ezzel a korongot. Ehelyett egy akusztikus gitáros, perkás, instrumentális lazulás tesz pontot ennek a spirituális utazásnak a végére.
Atmoszféra, lelkület tekintetében a Tool Lateralus-ához tudnám hasonlítani a friss Gojira opuszt. Ez a mű is túlmutat (az amúgy fantasztikus) zenén és olyan szellemi-lelki pluszt ad az arra fogékonyaknak, amit kevés CD hallgatása közben élhetünk át.
Viszont akik kevésbé fogékonyak az ilyesmire, azoknak valószínűleg ez egy kényelmetlen lemez lesz.
Egy biztos, engem minden alkalommal kimozdít a komfortzónámból, így megadom rá a maximumot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
