Great Coven

Viaticum (2004)


    Ezüstös fényben csillogva csörgedezik hallójárataimba olyan egyszerűséget és mégis megmásíthatatlanságot sugározva magából, mint a halál. A játék neve természetesen epikus, hagyományos doom metal ezúttal Spanyolországból és a mély ismeretlenségből. Nem ma volt ugyanis, amikor a zenekart alapító Jondix (gitár), Keryen (basszus) és Tas (dob) megkezdte a Viaticum dalainak írását, a banda pontos alapítása homályba is vész, csak egy-két énekes sikertelen próbálkozását jelölték meg a múltjukat illetően a világhálón, mígnem 2004-ben rátaláltak Iban Arrietára. Az énekes zenei ízlésében bőséggel passzolt a trió elképzeléseihez, éppúgy ment neki a klasszikus, epikus ének, mint a karcosabb, elszállósabb stonerkedés, de ha kellett, ennél is tudott durvábbat. Neki igazi indító volt ez a lemez, utána került be a némivel elvontabb, de jó lemezeket produkáló Warchetype zenekarba. ahol igazán főszerepet kapott, manapság pedig a Wölfheaddel játssza el sivatagi rockeres korszakát. De térjünk rá a lényegre: 2004-ben meg is jelent az első és egyben utolsó Great Coven lemez, amit mai napig bármikor elő tudok venni. Ez önmagában is nagy eredmény, főként ha azt nézzük, hogy a lemez nagyobb körben csak 2006-ban vált elérhetővé, ami az óriási méretűre rúgott (11 dalt tartalmaz), demónak szánt kiadvány újrázása volt az I Hate Records jóvoltából.
 
    Maradt mind a 11 dal, közel órás játékidőben, átlagosan 5 perces tételekkel, amik esszenciális doom metalt tárnak az arra vevő hallgató elé. Ne legyenek illúzióink, itt mindent a sivárság, a halál és a magány ural, lassú lüktetések, súlyos riffek minden egyes produkcióban, ami után szinte érthetetlen, hogy soha nem készült folytatás. A nyitó Born Old And Tired a Solitude Aeturnus, Candlemass és Count Raven vonalat viszi tovább, azonos minőségben és hangulattal, vagy még annál is sötétebbel, kifejezetten hangulatzeneként, amit nem lehet akármikor hallgatni. Már itt megvesz magának Iban hangja, ami még messze van a változatosságtól, a nyitást inkább egyfajta pátosszal, tipikus epikus hullámzással teszi le elénk, amit a dallamok és a riffek uralnak végig.


    Remek kezdés, de messze túlszárnyalja az ezt követő dal, a Reign Of Thorns, ami egyik személyes kedvencem is egyben. Ehhez hasonló, kőkemény lüktetésre egészen a nem is olyan rég megjelent Crypt Sermon lemezen szereplő Byzantiumig kellett várni, tehát a körülményeihez és sorsához képest a hangzás nagyon rendben van. Iban életre kel, érzelemben gazdag, mégis hűvös és távolinak tűnő énekkel hozza el nekünk ezt a kijózanító pofont. A Satan’s Whores esetében már érthetővé válik, hogy a Solitude-Candlemass kettős mellé miért épp a Count Raven került megemlítésre, itt erősebb az ős Sabbath hatás, mint a nyitó dalokban. Menetelős, szellősebb dalról van szó, de azért a Dragonforce még elérhetetlen, csillagászati távolságokban van tőlünk. A dal címéből világossá válik az okkultizmus jelenléte is, amit az időnkénti ördögi kacajok is megtoldanak kicsit a hangulat szempontjából. A King Of Winds rendesen visszavesz még ebből a tempóból is, célkeresztben ismét Ozzyék közvetlenül, a dal utolsó percét leszámítva azonban egy közepesebb szerzemény, de a dalok számából és a lehetőségekből ítélve, itt valódi szelekció nem nagyon történhetett, csak felvettek mindent, ami jött. És jött is, a Sabbath’s Witching Hour, amit valahol a Warning környékén kell keresnünk hangulatban. Remek ének és rabul ejtő, örök kárhozattal kecsegtető hangulat uralja a boszorkányok órájának minden percét. A súlyos depresszióba esésből a Perpetual Light próbál meg kiragadni, természetesen sikertelenül, egészen a Fall Of The Idolsig gyorsulva, kórusokkal és végzetes meneteléssel. Már most megjegyezném, hogy a lemez a hatodik dalnál tart, így aki még nem kezdte el egy elhagyatott temető árnyékában saját sírját lapátolni az ágakon ringatózó, lesoványodott varjak károgásának ritmusára, az se legyen túl büszke magára, mert most jönnek a súlyosabb dalok… Itt van például a zenekar nevét is szolgáltató rövid, de nagyon paranoiás hangulatú Great Coven, majd a címével is sokat sejtető Funeral Of Souls, ami kényes fekete macska módjára nyújtóztatja meg a hangjegyeket viszonylag gyors és erős kezdése után. A Mourning Of A New Born szintén esszenciális doom metal, lassúságra és epikusságra építkezve, ugyanakkor előkészítve a címadó Viaticumot, ami meglepő módon a lemez talán leggyengébb produkciója. Azért mégiscsak tíz dalnál járunk már, de szerencsére itt van még nekünk a Veil Of Tears, ami egyensúlyt hoz az erőben és helyreállítja valamelyest a lemezről kialakult képet.
    Szóval: itt egy lemez, amit alig ismer valaki, a stílus lényegét, erejét hordozza magában, méghozzá nagyon jó minőségben, de kiforratlanul, valahogy mégis a levegőben hagyva a hallgatót és az egész világot, amit felépített magának. Nagyon sok lehetőség, potenciál volt a zenekarban, aminek feléledésére nem sok esélyt adnék. Valamilyen szinten a Viaticum sok, még a stílus kedvelőinek is, tömény és nehezen fogyasztható, amit az I Hate által csatolt új borító is sejtet kényelmetlen zöld, rothadást, penészt idéző színeivel. Mindazonáltal kihagyni ezeket a lelket szorongató zöld ujjacskákat épp akkora hiba lenne, mint elfelejteni ezt a jó lemezt, amivel a kiadó bandcamp oldalán is tesztelhetitek állóképességeiteket. 


október 21.,